A múlt héten rendezett nemzetközi torna mindenképpen körképet, vagy talán kórképet rajzolt, festett az általunk oly annyira szeretett sportágról, a futsalról.
Ha valaki közelrõl követte a torna eseményeit könnyedén rájött, hogy miért sikerült viszonylag magas elismertségre szert tennie a magyar futsalnak, de arra is, hogy miért nem tud továbblépni errõl a szintrõl és miért stagnál immár három-négy esztendeje.
11 éve szervezek, rendezek nemzetközi barátságos válogatott mérkõzéseket, EB és VB selejtezõ tornákat, de a legnehezebb a barátságos tornákat összehozni. Ennek oka a viszonylagos tétnélküliség.
A sporteseményt megszervezni technikailag egy bizonyos rutin után már nem olyan nehéz, de a legprecízebben megszervezett torna sem ér egy fabatkát sem nézõ nélkül. Õszintén meg kell vallani, hogy ha az utolsó nap nem hozott volna telt házat, bizony nagyon kínos lett volna az egész torna.
Ezt egyébként én nem értem, hogy miért kíváncsibbak az emberek egy magyar- brazilra sokkal jobban, mint egy magyar-szlovákra, vagy egy magyar-horvátra. Az utóbbi kettõn ugyanis gyõzelmi esélyünk van, és bizony a szurkolók nagyon sokat tudnak segíteni ebben, míg a brazilok ellen valljuk meg õszintén ennek az istennek az idejében nem lesz sok sanszunk.
Azért meditálok ezen ilyen hosszan, mert a jövõ évi Magyarországon rendezendõ EB döntõ szempontjából bizony fontos tanulságokkal szolgált ez a torna. Például olyannal, hogy hogyan tudunk majd 20 mérkõzésre a sportágtól független nézõket behozni a csarnokokba, amikor a sportágon belüliek sem kíváncsiak a saját válogatottunkra, de még a világbajnokra sem.
Higgyék el, nem könnyû a brazil válogatottat, elhozni Budapestre, de ami még nehezebb, de Oliveirát és Lozánót a világ két legjobb, legsikeresebb edzõjét is idehozni és elõadásra is bírni egyben. Az pedig, hogy ez két egymást követõ napon történt csak hab a tortán.
Félreértés ne essék ez nem csak a jelenlegi vezetõkön múlt, ehhez kellett a jó ajánlólevéllel rendelkezõ magyar futsal is, az összes szereplõjével együtt. Persze, akkor lettem volna igazán boldog, ha ez az összes szereplõ kíváncsi lett volna a két nagyszerû elõadásra, és a mérkõzésekre is.
Pedig higgyék el, hogy ez a két professzora a futsalnak egyáltalán nem a taktikai dolgokról mesélt nekünk, hanem arról, hogy milyen sokat lestek el a másiktól, hogy mennyire tisztelik a másik csapatát, hogy nem az egyén, hanem a csapat számít, hogy hogyan váltak meg a legjobban szeretett sztárjuktól is a csapategység miatt, hogy hogyan tanították meg a játékosokat arra, hogy mint a futsal nagykövetei példát kell mutatniuk a viselkedésükkel, és a többi.
Ugye milyen érdekes, hogy mennyire vonatkozik ez miránk is, a magyar futsal szereplõire. Talán ezért is lett volna fontos, ha mindenki ott lehetett volna közülünk.
Nem kell feltalálnunk a spanyolviaszt, megtették már helyettünk azt mások. Viszont az elõttünkjárókat nem szégyen követnünk.
Higgyék el a jövõ csak rajtunk múlik.
Kasza János
