Mint a gyermekek az iskolában, úgy járnak a futsal válogatottunk tagjai a nemzeti csapat mérkõzéseire. Mindig tanulnak valamit, de a megmérettetéstõl, az igazi vizsgáktól félnek. Sokszor a lehetõ legbiztonságosabb megoldást választják, még akkor is, ha rizikó mentesen lehetne megcsinálni valamit. Nem indulnak el tiszta kényszerítõzésekre, nem passzolják fel idõben a labdákat, sokszor akkor sem veszik át az átadásokat, amikor azt megtehetnék, és ordító helyzetekben sem rúgnak kapura.
Jó látni azonban, amikor a találkozások alkalmával csillognak a szemek, ahogyan örülnek egymásnak, ahogyan viccelõdnek egymás között. Szeretnek ide járni, itt mindenki jól érzi magát. Van, aki a szervezettséget, s akad, aki a szakmaiságot tiszteli. Van olyan, akit a nagy közönség, a TV közvetítés varázsol el, és akad olyan, akit a himnusz és a címeres mez igéz meg.
Csak az a kicsi bátorság hiányzik. Úgy vélik a legtöbben, hogy ha nem hibáznak, talán örökre itt maradhatnak. Ha nem vállalnak még minimális kockázatot sem, lealibizik a mérkõzést, akkor egy vereség esetén nem vonhatók felelõsségre, hiszen nem hibáztak. Ha meg nyertünk, akkor pedig hozzátettek valamit a csapat sikeréhez, hiszen hiba nélkül játszották végig a találkozót.
Most éppen ez a fõ gondunk a válogatottnál! Még azt sem játsszák ki magukból, amit egyébként már tudnak. Fõleg azoktól várnék többet, akik egyébként a hazai bajnokságban már csapatuk meghatározó, rutinos játékosainak számítanak, de nemzetközi szinten még kevés tapasztalatuk van.
Talán, mert egyenlõre még nem tudunk közös edzéseket tartani, talán mert a számukra teljesen új dolgok még nem mennek készség szinten de egyenlõre a játékunkban kevés elõrelépés tapasztalható. Igaz ez a félév még a húszfõs keret kialakításáról szól. Azoknak az embereknek a megtalálásáról, akik alkalom adtán kiszoríthatják a nagy öregeket, akik sérülések esetén képesek lehetnek egy-egy sztár pótlására. Egyenlõre még nem várhatom el, hogy jól játsszák, amit megbeszélünk, de azt igen, hogy legalább törekedjenek rá. Meg kell érezniük, rá kell döbbenniük, hogy melyik az a játék, amivel nemzetközi szinten eredményesek lehetünk. Azért játsszunk annyi mérkõzést amennyit csak lehet, és kis túlzással, de azzal, akivel csak lehet, hogy tapasztalatot, bátorságot gyûjtsünk a nagy megmérettetés elõtt. Most derüljön ki az, ki alkalmas erre és ki nem. Ki az, aki képes átállni, és azt csinálni amit kérek, bár klubjában sokszor az ellenkezõjét hallja, és ki az, aki ettõl teljesen megzavarodik. Ki az, akire nehéz pillanatokban számítani lehet, és ki az, aki csak örök tehetség marad. Ki az, aki hisz bennem, és ki az, akit már az elõítéletei vezérelnek.
Tény az, hogy ha nem mutatják meg mire képesek, akármilyen tehetségesek vagy rutinosak, nálam nem érnek célba. Nekem ugyanis a döntéseimet a látottak, a tapasztaltak alapján kell meghoznom. Olyat most sem kérek tõlük, amit ne tudnának megcsinálni, de most talán, még a biztonságra való törekvés erõsebb náluk. Örülök tehát, hogy jó hangulatban készülõdnek a mérkõzésekre, de remélem megfelelõ komolysággal is. Már nem sok idõnk van hátra, nyáron meg kell nevezzem azokat, akikkel folytatni szeretném a munkát. Ki kell hirdetnem azt a bõ keretet, akikkel nekivágunk a döntõnek. Ahogyan most állunk, elég sok meglepetésre lehet számítani. A figyelmeztetéseim, úgy látszik, leperegtek.
Talán még most nem késõ. Már eddig is megváltam olyan emberektõl, akik csak a hazai közegben voltak képesek villogni, pedig képességeik révén többre lettek volna hivatottak. Azoktól, akik többet gondoltak magukról, mint amit képesek voltak letenni az asztalra. Most a „jó gyerekektõl" kérem azt, hogy kezdjenek el végre futsalt játszani. Próbáljanak meg minél tovább koncentráltak maradni, és tartsák be a játék alapvetõ törvényszerûségeit. Menjenek közelebb egymáshoz, és bátran csinálják meg a kényszerítõket. Legyen nálunk több ideig a labda de, az alkalmas pillanatokban adjunk megfelelõ erõsségû és pontosságú mélységi átadásokat. Lõjenek sokkal többet kapura, és próbáljanak meg sokkal dinamikusabban és agresszívabban védekezni. Tudom, meggyõzõdésem, hogy mindezeket a behívottak végre tudják hajtani, csak a fejeket kellene egy kicsit átállítani. Ne úgy készüljenek egy mérkõzésre, mint az a diák, aki vizsgán egy elégségessel is megelégedne. Nekünk ugyanis a hazai közönségünk elõtt jelesre kell vizsgáznunk.
KOZMA MIHÁLY
