Volt egyszer A MEZÕ FC
Írta: Prof. Dr. FEHÉR Károly
Ma is hiszem: nekem volt a legjobb kispályás focicsapatom. A MEZÕ FC-nél akkoriban nem volt jobb együttes.
Ám sietek hozzátenni, hogy Pintér Robi (Lõrinc), Orbán Miki (Külker) vagy Ritter Imre (Aramis) ugyanezt állíthatja csapatáról. Nekik is igazuk lehet.
Akár hogy is volt, azt biztosnak vélem, hogy a szervezett kispályás foci éledésének idején, Budapesten - sõt országszerte - ez a négy együttes meghatározó szerepet játszott.
A közben viszonylag gyorsan fel- és eltûnõ, néhány kimondottan jó csapat persze vitathatatlanul emelte bajnokságaink színvonalát.
A háttér.
Csapatom, a MEZÕ FC történetének rövid bemutatása elõtt talán nem lesz hiábavaló felvillantani hajdan volt kispályás életünk hátterét. Azt az idõszakot, amelyben a „bölcsõringató" Kispályás Bizottságunk számos - ma is ható - intézkedést hozott.
Íme néhány közülük:
- A kispályás foci szervezeti kereteit és játékszabályait rendszerbe foglaltuk.
- A Magyar Labdarugó Szövetség Kispályás Bizottságunkat tagjai közé fogadta.
- A vidéki szervezeteket - és nyomában az ottani csapatokat - bevontuk a Bizottság munkájába. Ezzel szervezetünk országosan is tevékenykedett.
- Közremûködtünk a Kiemelt Kispályás Bajnokság, valamint számos nagy érdeklõdéstõl kísért torna, kupa szervezésében.
- A Budapesti Labdarugó Szövetséggel együttmûködve elkészítettük az igazolási és átigazolási szabályzatot.
- Kialakulóban volt az a - ismert, rangos játékvezetõket is felvonultató - bírói kör, amelybõl késõbb néhányan kiléphettek a nemzetközi porondra.
- Épültek a nemzetközi kapcsolataink.
- Formálódott a nemzeti teremlabdarúgó válogatottunk.
- Az ország legtekintélyesebb labdarugó személyiségének ajánlatára - sajnos csak rövid ideig - profi szövetségi kapitányunk és edzõnk volt.
- Válogatottunk EB és VB selejtezõket játszott stb., stb.
Mindezekbõl - gondolom - kitûnik, hogy Kispályás Bizottságunk nem tétlenkedett. Tette a dolgát. Alapozott! Az utánunk jövõknek volt mire építkezni.
Hangsúlyozom, hogy mindez messze nem egy, két ember, hanem többünk összefogásának, együttgondolkodásának, a csapatmunkának az eredménye!
Múltidézésem közben szívesen emlékezem, a kispályás foci minden fortélyát ismerõ, kitûnõ-szervezõ, csupaszív, lelkes elismert csapatvezetõ társaimra. Õk is fontos szereplõi kispályás történelmünknek.
Persze, hogy vitatkoztunk. Néha „vívtuk" csatáinkat. Mondtuk a magunkét. Ám eközben egy-két korsó sörre, kólára, pogácsára jobbító szándékkal ültünk asztalhoz.
Az emberekre emlékezve elmondom, hogy - miközben természetesen nem örültünk, ha legyõzték a MEZÕ FC-t - de a legyõzõk pengés játékosait, a stílusosan játszó csapatokat elismertük. Például az igazán nagy ellenfelünket, a Lõrinc FC csapatát. Azt a náluk játszó öt „zseniális vagányt" és csupaszív menedzserüket, akik hosszú éveken át sikert sikerre halmozva eredendõen meghatározták kispályás életünket.
A MEZÕ FC 1980-ban alakult. Mindenkit le akartunk gyõzni, és mindenki minket akart megverni. Aligha volt olyan bajnokság, torna, ahová - persze egy-két másik csapattal együtt - esélytelenül érkeztünk volna.
A legnagyobb sikereink? A Magyar Mezõgazdaság újság szerkesztõségének csapataként - innen az egyesületünk neve - a „médiaóriások" között kis csapatunk többször nyert újságíró bajnokságot. Ez „bátorított" fel bennünket, hogy kilépjünk a fõvárosi és az országos kispályás porondra.
Ezt követõen csapatunk hosszú éveken át a legjobbak között, az elsõ osztályban szerepelt.
A homályba veszõ eredményeink felesleges tételes felsorolása helyett összefoglalóan csupán annyit, hogy a legjobbak között többször voltunk dobogón, mint attól távolabb.
A serlegeink, okleveleink sora bizonyítja, hogy húsz kisebb, nagyobb és mégnagyobb tornán voltunk elsõk. A legrangosabbak közül megnyertük az igen népes mezõnnyel szervezett Három Királyok és a Mohai Manna Kupát.
A MEZÕ FC volt az elsõ magyar kispályás csapat, amelyik Madridban részt vett - akkor így hívták - a Bajnokcsapatok Európa Kupáján. A már szinte verhetetlen spanyol (nagy meccsen 3:1-re kaptunk ki tõlük) és a portugál bajnok mögött a harmadik helyen végeztünk.
Jutalomból a csodálatos teltházas Bernabeu Stadionban megnézhettük a Real Madrid - Mallorca spanyol kupadöntõt. Életre szóló élmény volt. Emellett MLSZ elnökségi tagként - a Kispályás Bizottság elnökeként - fogadott a Spanyol Labdarugó Szövetség elnöke. A Spanyol Kispályás Bizottság elnöke pedig meghívott a székházukba. Micsoda háttere volt a már akkor briliáns spanyol teremlabdarúgásnak
Ausztriában, egyik kedvelt „törzshelyünkön", Klagenfurt és vidékén három olyan tornát - és emberméretû kupát - nyertünk, amelyeken a szabadságukat töltõ élvonalbeli osztrák focisták, köztük válogatott játékosok is szerepeltek.
Buktunk is? Hát persze. Nem is egyszer, nem is kicsit. A legnagyobbat és talán a legfájdalmasabbat az akkori kiemelkedõ rendezvényen, a több száz/!/ csapattal szervezett Magyar Ifjúság Kupán szenvedtük - szó szerint: szenvedtük - el. A megyei bajnokok és - emlékezetem szerint - az óriási fõvárosi mezõnybõl 3 csapat érkezett a 24 csapatos gödöllõi nagy megmérettetésre.
A MEZÕ az egyik esélyes csapat volt. Az elsõ csoportmeccsünkön 1:1-et játszottunk a vidékiek közül legjobbnak tartott - szintén favorit - pécsi bajnokcsapattal. Aztán? Aztán 3:1-re kikaptunk a „sörhassal" focizgató szekszárdi ismeretlenek csapatától. Csalódottan csomagolhattunk.
Nyert a püspökladányi csapat és utazhatott nézõként a mexikói olimpiára.
A nagy gyõztessel barátságba kerültünk. Olimpiai élménybeszámolóra meghívták a MEZÕ-t Ladányba. Meccsünkre sokan voltak kíváncsiak. Persze nem miattunk. Nem volt jelentõsége, hogy 8:3-ra nyertünk. A kapcsolatunk még egy ideig megmaradt.
Elkaptak bennünket, persze máskor is. Például azon a tornán, ahol egy személygépkocsi volt a fõdíj. A száznál jóval több csapat között csupán a nyolc közé jutott a MEZÕ. Így a végén nem nekünk adták át a slusszkulcsot.
Mindenütt ott voltunk, ahol jó focit, színvonalas, izgalmas meccseket reméltünk. Itthon és külföldön több száz meccset játszottunk. Utaztunk Trabanttal, Moszkviccsal, Mercedesszel, busszal és repülõvel.
Körcsarnok, Lõrinci Sportcsarnok, Tanuló utca, Holló utca, Újpalota, Csepel, Budafok, Tisza-tó, a megyei sportcsarnokok sora. A „régieknek" nagy meccsek legendás helyszíneit idézik ezek a nevek. Nosztalgiát ébresztenek bennük is.
Kik játszottak a MEZÕ-ben? Nagypályás profik és profi amatõrök. Egymást elismerõ haverok, még inkább barátok. Nagy játékintelligenciával rendelkezõ, nagyszerû, sikeres focisták.
Diákok és egyetemisták. A civil életben is helytálló, kétkezi, fizikai melósok és diplomások.
Jó hangulatú, aranyos, remek fiatal srácok. Becsültem és kedveltem õket. Remélem õk is engem. Ma is büszke vagyok rájuk.
Voltak, akik vidékrõl, Salgótarjánból, Újszászról, Gyõrbõl, Székesfehérvárról, Dorogról jöttek hétrõl-hétre, hogy a MEZÕ-ben játszanak. Igen! Rang volt nálunk focizni.
Tizenegy olyan játékos szerepelt a MEZÕ-ben, akik összesen több mint kétszázszor játszottak a nagypályás magyar nemzeti válogatottban.
Az évek folyamán tizenhat játékost adtunk a magyar kispályás válogatottba.
Összetartoztunk. A jó bulinak ígérkezõ vidéki tornákra velünk jött a „MEZÕ-család", a gyerekek, a feleségek, a barátnõk, néha a szülõk is. Jó pacalra, pörköltre, egy pofa sörre a házamban is többször összejöttünk.
Néhány játékosommal, barátommal ma is él a kapcsolatom. Telefonon beszélünk. Találkozunk. Kölcsönösen érdekel a sorsunk alakulása. Kíváncsiak vagyunk egymásra.
Tervezem, hogy egy-két meccsre ismét összejövünk. Csak azon tûnõdöm, hogy hajdan volt kitûnõségeim közül kit hívjak meg?
Mi lett a MEZÕ focistáival? Ma mérnökök, jogászok, közgazdászok, üzletemberek, kétkezi munkások. Van, aki nagypályán NB-I-ben, NB-II-ben játszik, külföldön „vezet le". Mások sportvezetõk, élvonalbeli nagy- és kispályás edzõk. A civil- és a sportéletben elismert, sikeres emberek.
Sportbeli életem ajándékának tekintem, hogy a MEZÕ FC alapítója lehettem, s szervezhettem, irányíthattam kitûnõ CSAPATOMAT.
Eddig a MEZÕ-story. Itt a vége!
Kereken két évtized „lángolása" után aztán elpattant bennem a kispályás foci húrja.
Ennek legalább három fõ oka volt.
Az elsõ a kispályás focink életébe belépõ pénz. Bizonyos körülmények között fontosnak tartom a „piaci viszonyok" érvényesülését. Azt is, hogy a „csóró" srácoknak szükségük volt a pénzre. Ám ennek ellenére nehezen viseltem, hogy összetartozó, baráti társaságokat, kitûnõ együtteseket - köztük részben a mi csapatunkat - szedik így szét. Különben is „pénzalapon" akkor - rövid ideig - legfeljebb két-három csapat mûködhetett. A többség nem. Egyenlõtlen lett a „küzdelem".
Az elõbbiekbõl is fakadó baráti, emberi kapcsolatok - esetenkénti - megromlása, megváltozása, a megosztottság, a rivalizálás, a számomra elfogadhatatlan hangnem és stílus elharapódzása jelentette a második okot.
A harmadik ok az az un. országos bajnokság bevezetése volt. Több száz kilométert utazni hetente csupán egy-egy meccsért?
Ehhez idõt, pénzt és energiát mi már nem akartunk mozgósítani.
A MEZÕ FC - úgy emlékszem dobogós helyrõl - visszalépett és nem indult a következõ bajnokságban. A csúcson kell abbahagyni!
S velünk együtt lassan még néhány sikeres, patinás csapat, meghatározó csapatvezetõ-személyiség is eltûnt. Vagy amelyik mutatóba megmaradt az már messze nem a régi, csupán jó hírnevét koptatja, vagy már el is veszítette azt.
Kár értük! Kár értünk?
Gondolom, bõven vannak, akiket ma nem érdekel, nem érint meg sem a MEZÕ-story, sem pedig az a foci-korszak, amelyben ezek az események játszódtak.
Ám a „hõskorszak" egy-egy szeletének bemutatása, a nosztalgiázás a tanulságok levonásának okán talán mégsem volt hiábavaló felvillantani néhány dolgot.
Tudom, hogy ma nyilván sokkal inkább a jelen történéseinek átgondolása, a továbblépés útjának, módjának keresése és körvonalazása a fontos.
No, de nem merülök bele. Az ezekkel kapcsolatos kérdések megválaszolására itt vannak a mai kispályások.
