Pusnik Zoltán nem tudott futsal nélkül létezni
2017.12.24 | 15:26
Tegnap délután értesültünk a megdöbbentő hírről: 68 esztendős korában elhunyt a Skorpió Salgótarján alapító tagja, korábbi vezetőedzője majd elnöke Pusnik Zoltán. Aki ismerte őt az pontosan tudja, hogy egy nagy egyéniséget vesztett a sportág, aki az utolsó pillanatig úriember tudott maradni, nem voltak ellenségei és mindenki tisztelte.
Pusnik Zoltán neve óhatatlanul is összefonódott Vilinyi Józseffel, aki 2001-2011-ig volt a Skorpió elnöke, s nemcsak munkakapcsolat, hanem igaz barátság is kialakult a két sportvezető között.
Az egykori elnököt is mélyen lesújtotta a halálhír, s külön köszönjük neki, hogy a mély gyásza ellenére is rendelkezésünkre tudott állni.
Józsi azt gondolom, a Skorpió-Salgótarján női futsalcsapatáról elsőként mindenkinek Pusnik Zoltán és a Te neved ugrik be elsőként. Pontosan miként kerültetek kapcsolatba egymással?
-2001-ben alapítottuk meg a klubot, amelynek én voltam az elnöke egészen 2011-ig, de Zoli is alapító tagnap számított. Elismert játékvezető volt, és a megyei kispályás bizottság elnökeként is rengeteget tett a labdarúgásért és persze a női futsalért is. Mi már korábban is jól ismertük egymást, de a munkakapcsolat 16 éve alakult ki köztünk.
Nagyon jó szakembernek tartottam mindig is, nem véletlen, hogy mindvégig kitartottam mellette és azt gondolom vezetőedzőként is maradandót tudott alkotni.
Az együttműködésetek mindvégig zökkenőmentes volt?
-Abszolút. Mi nemcsak kollégák, hanem barátok is voltunk. Nagyon jól kiegészítettük egymást. Tulajdonképpen mindent együtt csináltunk, ő volt a lendület, én a realitás. Mindent meg tudtunk egymással beszélni, kompromisszumra kész emberként jellemezném őt. Rendkívül gyorsan épített ki kapcsolatokat, kiterjedt ismeretségi köre volt, remekül kommunikált.
Emlékszem, amikor először találkoztam vele és Zoli bácsinak szólítottam, szó szerint leteremtett, hogy szólítsam inkább Zolinak, mert ő ugyanolyan korú mint én, azzal a különbséggel, hogy ő már 25 éve mondhatja el magáról, hogy tinédzser. A jó-kedély mindvégig jellemző volt rá?
-Igen. A jó kedv valósággal áradt belőle, az életkedvét mindvégig megőrizte és rendkívül barátságos volt mindenkivel. Az edzőtáborban is sokszor megviccelt minket valamivel, ez is hozzátartozott egyéniségéhez.
Játékospárti edzőként jellemeznéd őt?
-Játékospárinak és emberségesnek. Csupaszív ember volt, aki szívén viselte játékosai sorsát is. Hozzá mindig bizalommal fordultak és igyekezett mindenben segíteni nekik, amolyan pótapa szerepet töltött be. Persze edzéseken és meccseken tudott szigorú is lenni,, de egy edzőnek ez is a feladatai közé tartozik.
Meglehetősen ritka, hogy egy edző több mint egy évtizedig ugyanannál a klubnál dolgozhat. Mi a magyarázata annak, hogy kitartottál mellette?
-A lányok imádták, jól motiválta őket és nagyon jó közösség alakult ki nálunk, családias volt a légkör, és ebben Zolinak oroszlánrésze volt. Azt tudni kell, hogy mi senkinek sem fizettünk azért, hogy nálunk játsszon, de mindenki megtiszteltetésnek érezte, hogy közénk tartozhat.
A szurkolók szimpátiáját is kivívta, nem véletlenül hívták őt Kapitánynak fanatikusaink.
Régóta benne vagyok a női labdarúgásban, de egyetlen embertől sem hallottam, hogy rosszat mondott volna rá. Ezt mivel magyarázod?
-Mindig megadta a tiszteletet a többi edzőnek és nem voltak konfliktusai. Ha esetleg mi valamin összekaptunk, akkor percek alatt tisztáztuk az esetet. A futsalosainkat is a sportszerűség betartására és az ellenfél tiszteletére nevelte, ezért is kedvelték őt a kollégák is. Vereség esetén, elsőnek ő gratulált az ellenfél játékosainak és edzőjének. Nem szerettünk természetesen mi sem veszíteni, de mi elsősorban játszani akartunk.
Már túl volt a második agyvérzésén is amikor legutóbb találkoztam vele az egyik meccsen, de mindenre emlékezett a múltból és naprakész volt a sportág történéseiből.
-Ez így van, nagyon jó arc és névmemóriája volt, sokkal jobb mint nekem. A családja -két szép lánya és több unokája- mellett, a labdarúgás volt a mindene. Természetesen a női futsalt különösen szerette, rengeteget dolgozott, állandóan pörgött, s szerintem ez is közrejátszott betegsége kialakulásában, amit mindvégig méltósággal viselt.
Súlyos betegsége ellenére sem tudott imádott klubjától elszakadni, rendszeresen feltűnt a lelátón vagy éppen a zsűriasztal környékén és nagy átéléssel figyelte a meccseket.
-2011-ben távoztam a klub éléről és Zoli vette át az irányítást, amit én logikus döntésnek tartottam. Rendszeresen együtt mentünk ki a meccsekre, kapcsolatunk mindvégig megmaradt. Sokszor a mozgás is nehezére esett, voltak fájdalmai, de utolsó erőtartalékait is mozgósította, hogy ott legyen a bajnokikon. Igazi megszállott volt, munkamániás és nem tudott futsal nélkül létezni. Nem tagadom képtelen vagyok róla múlt időben beszélni, nagyon hiányzik már most is nekem, ugyanakkor a sors ajándékának tartom, hogy a barátja lehettem, és együtt dolgozhattunk a salgótarjáni futsal felemelkedéséért. Meggyőződésem, hogy nem fogják őt elfelejteni és az utódainak is tovább kell vinniük azokat az emberi értékeket amelyek őt jellemezték élete során.
- Simonyi András -
