Bemutató sorozatunk következõ embere a magyar futsal egyik meghonosítója, talán legrégebbi motorosa, Pintér Róbert. Jelenleg a Ferencváros technikai vezetõje, de számos csapatnál tevékenykedett, több komoly siker részeseként. Most õt próbáljuk kicsit más oldaláról is megismertetni.
Hol születtél, milyen volt a gyerekkorod?
- Tõsgyökeres budapesti vagyok! 1947-ben láttam meg a napvilágot, így könnyen kiszámítható, hogy idén töltöm a 65. életévemet. Régen volt, de azért még fel tudom eleveníteni fiatal éveimet. Az általános iskola után vendéglátói sulit választottam, majd utána még egy üzletvezetõi iskolát is elvégeztem. Nagyon fiatalon, ahogy akkoriban mondták, gebines üzletvezetõ lettem, és életem során ez volt a fõ irányvonal, szinte csak vendéglátással foglalkoztam fõállásban. 
Labdarúgással milyen kapcsolatod volt fiatalon?
- Kölyök koromban, a Ganz - Mávag igazolt játékosa voltam, de az ifi után inkább a munkát választottam, így felhagytam korán az aktív játékkal. Jobbszélsõ voltam többnyire. Egyszer megadatott, hogy ifistaként a Népstadionban egy Fradi - Újpest elõtt elõmeccset játszhattunk, közel hatvanezer ember elõtt. Felejthetetlen élmény volt, lehet innen maradt meg a foci igazi szerelemnek.
Mikor, és hogyan ismerkedtél meg a futsallal?
- 1986-ban a hazai rendezésû, nem hivatalos kispályás vb-n, amit a magyarok nyertek, ott találkoztam elõször a sportággal. Itt kedvet kaptunk hozzá. Mint a Lõrinc étterem vezetõje, létrehoztunk egy kispályás csapatot a dolgozókból, és önszervezõdõ bajnokságokban vettünk részt. Voltak kerületi bajnokságok, majd országoson is indultunk. A siker ízét megízlelve, kialakult egy ütõképes kispályás csapat, ami már túlnõtt az étterem dolgozóin. Ezzel a csapattal több országos tornát nyertünk, majd úttörõje lett a honi futsal bajnokság kialakításának, mely elsõ idõszakban szintén egy önszervezõdõ bajnokság volt. Aztán késõbb a BLSZ kereteiben, saját bizottsággal. Fehér Károly, Ritter Imre, Kárász István, Kozár László voltak többek között a tagjai.
Mit szól(t) a baráti kör, a család ehhez a „hóborthoz"?
- A barátok annak idején nagyon szerették és rendszeresen kijártak. A család is támogatta egy ideig, majd mikor nagyon sok idõmet elvett a munka és a foci, negatív következménye lett. A sok távollét a családi életem rovására ment, aminek a vége az lett, hogy az elsõ feleségem elvált. Néhány év múlva újra nõsültem, de a másodikkal könnyebb dolgom volt, hiszen testnevelõ tanárként otthon van a sportban, így sokkal toleránsabb a futsallal kapcsolatosan. Mind a két házasságomból egy-egy fiam van.
Van-e a futsalon kívül más hobbid, vagy idõtöltésed?
- Mivel már nyugdíjas vagyok, viszonylag sok a szabadidõm. Ezt általában a családommal töltöm. A futsalon kívül nem nagyon van más hobbim. Kivéve, amikor elérkezik a nyár, és indul a strandfoci szezon. Akkor tudják otthon, hogy a meleg nyári hétvégékre van programom, J évek óta van egy elsõ osztályú strandfoci csapatom, amivel jól szerepelünk és szép sikereket érünk el. Itt is beindult a fejlõdés, hiszen tavaly már voltak utánpótlás csapatok, és tornák számukra is. Reméljük, nyáron még tovább fejlõdik.
Nagypályás foci sosem vonzott? Hogy esetleg abban tevékenykedj?
- Mint szinte minden gyerek annak idején, én is olyan családban nõttem fel, ahol foci nélkül elképzelhetetlenek voltak a mindennapok. A nagyszüleim által nagy Fradi rajongó voltam, majd késõbb felnõtt koromban közelebbi viszonyba kerültem a Budapesti Honvéd játékosokkal, akik késõbb többször kiegészítették a kispályás csapatomat. Szerettem nézni a nagypályás focit. Egy jó spanyol bajnokit vagy egy világeseményt megnézek most is a tv-ben, de inkább csak a kispálya érdekelt akkor is, meg most is. Ha választani kell a tv-ben a foci vagy a futsal között, nem kérdés, hogy az utóbbi lesz.
Precíz ember hírében állsz. Hogyan látod a saját szereped?
- Világ életemben vállalkozó voltam és vezetõ. Ott mindig próbáltam pontos és precíz lenni, különben a vállalkozás végéhez is vezethetett volna. Úgy érzem, ezt a mentalitást a sportra is át tudtam menteni. Felelõsségteljesen és precízen kell végezni a munkát. A csapattól is csak azt várhatom el, amit tõlem látnak. Amilyen példával én járok, csak azt kaphatom vissza. Ez a munka egyre nehezebb, mert igazából mostani fiatalok a harmadik korosztály, szinte az unokáim lehetnének, de ettõl függetlenül maradéktalanul elfogadnak és megkapom a kellõ tiszteletet, ami jól esik és erõt is ad.
Rengeteg energiát fektettél a futsalba. Mit gondolsz, megéri, kapsz vissza valamit a közegtõl? Belevágnál e újra?
- Elõször hobbinak indult, a magunk szórakoztatására, majd kinõtte magát. Jöttek a sikerek, és egyre jobban bekapcsolódtunk a honi és nemzetközi futsal életbe. Voltak persze nehézségek, meg mélypontok, de ennek ellenére annyi élménnyel gazdagodtunk, amit nem lehet elfelejteni, és megfizetni. Akár a bajnokságok, vagy külföldi túrák. Olyan helyekre jutottunk el, ahova civilként nem nagyon. Gondolok itt Szibériára, vagy amerikai labdarúgó vb-re... olyan élményekkel gazdagodtunk, amikre még ma is jó visszagondolni vagy összejõve a haverokkal legendázni, sztorizgatni. Sajnos a mai elanyagiasodott és rohanó világban, nagyon nehezen jöhetnének létre ezek a lehetõségek. Ezeket egybevetve egyértelmûen igennel válaszolok, hogy belevágnék-e újra, bár a mostani feltételek mellett nagyon nehéz elképzelni.
Miért inkább csapatvezetõ lettél és szervezõ és miért nem inkább edzõ? Nem vonzott soha a kispad?
- Akkoriban, mikor elkezdtük nem nagyon kellett edzõ, mert nem voltak edzések, inkább ad hoc voltak a dolgok, ösztönbõl játszottak a csapatok. Amikor eljutott olyan szintre, hogy edzések és szervezettebb forma, már idõsebbnek éreztem magam, és jobban vonzott a szervezés, az irányítás, ami a mai napig megmaradt. Mivel nem volt futball múltam, edzõként nem nagyon tudnám megállni a helyem, vagy legalábbis akkor úgy éreztem.
Azért akadtak ellenpéldák, akár Gödöllõn, amikor a Kis Jani helyett te ültél a padon a bajnoki döntõn...
- Persze volt, hogy edzõsködtem, mert azért a rutin megvolt, hiszen rengeteg nemzetközi tornán is szereztem tapasztalatokat, és úgy gondolom, hogy én hideg fejjel tudtam gondolkodni a meccsek közben is. Így annak ellenére, hogy nem én voltam az edzõ, kikérték a véleményem és meccs közben is rengeteg alkalommal segítettem az edzõ munkáját, apró dolgokkal is akár. Ez szinte minden csapatomnál így volt, és még most a Fradinál is. Jól esik, hogy elfogadják a véleményem és meg is fogadják sok esetben.
A teljesség igénye nélkül, mondj pár nevet, akit becsülsz, értékelsz a magyar futsalban, és miért?
- A legelsõ Ritter Imre, akit mint ember, mint szakvezetõ, példaképemnek tekintem. Az õ mentalitása és felfogása nagyon közel áll hozzám. Õ az egyik alapítója a honi futsalnak, sokat köszönhet neki ez a sport. Fehér Károly az elsõ kispályás elnök volt. Szintén sokat tett a fejlõdésért. A jelenlegi futsal vezetõnk, Ragadics Ferenc is sokat tett, és tesz most is. A Kis Jani annak ellenére, hogy megosztó személyiség, nélküle elképzelhetetlen lenne a hazai kispályás labdarúgás.
És a maiak közül, akit még megemlítenél?
- Elsõsorban Király Gábor és Kasza János nevét említeném. Vannak, akik bírálják õket, de én szerintem rengeteget tesznek a sportágért és tettek a múltban is. Rajtuk kívül még Gubó Jánost, aki már másfél évtizede és Mezei Józsefet, aki lassan 10 éve, elhivatottsággal irányítja csapatát több nagy sikerrel és idõt, energiát és rengeteg pénzt nem sajnálva, becsülettel vezetik a csapatukat. Minden tiszteletem az övék. Ide sorolom még Kozma Misi munkáját is. Elismerem és tisztelem, bár kicsit bánt, hogy szerinte azóta van a magyar futsal idõszámítása, amióta õ lett a szövetségi kapitány. Olyan mintha elõtte nem lett volna semmi, pedig anno sokat megtettek a fent említett emberek, hogy a magyar futsal eljuthasson idáig.
Jelenkori futsal helyzetérõl mi a véleményed?
- Nehéz erre röviden válaszolni. Dicséretre méltó, hogy a nehézségek ellenére részt vesz a nemzetközi vérkeringésben a válogatott, kisebb nagyobb sikerekkel. Reméljük, elõbb-utóbb kijutunk egy világeseményre, mondjuk a következõ Eb-re. Bebizonyítjuk, hogy ott a helyünk az elitben, ami sajnos egyre nehezebb feladat. Örvendetes hogy nõ a játékosok száma, és növekszik a csapatok száma is. Sajnos ez az NB II-ben néhány csapat esetében a minõség rovására megy, de bízunk benne, hogy ez is javulni fog, és akkor valóban jobb lesz a színvonal. Talán még a játékvezetõknek kellene javulni, mind szakmai és emberi téren, tisztelet a kivételnek.
Nagy mókamester hírében állsz még a 65 éves korod ellenére is, minden mókára kapható vagy!!! Ezt már vélhetõen nem fogod kinõni! Legendásak a sztorijaid, amiket szinte igényelnek a csapataid.
- Sokszor a feszültséget próbálom a hozzáállásommal oldani. Egy kis vidámsággal. Ezek sokszor átsegítettek a nehézségeken, akár engem, akár a csapatot. Azt gondolom, hogy egy jó vezetõnek, lennie kell humorérzékének. Persze ettõl még tudni kell, hogy mikor lesz komoly az ember.
Elmesélnél nekünk egy sztorit?
- Még az Aramisnál történt az egyik eset. Annak idején mindig vittem meccsre termoszban kávét, mellé flakonos tejszínhabbal. A játékosok nagyon szerették. Az egyik kapusunk, a Zenga (Varga Laci) soha nem kávézott, de imádta a tejszínhabot, és mindig megette a játékosok elõl. Egyik alkalommal kicseréltem a tejszínhabos üveget borotvahabosra, de a tejszínhabos flakon borítóját, meg a kupakját átraktam rá. Volt nagy meglepõdés... J
Meddig tervezed még, meddig tevékenykedsz a futsalban?
- Sajnos már nem vagyok mai sütés, az egészségem se a régi, de azt gondolom, lehet 3 jó és 15 rossz évem még! A viccet félretéve szeretnék a futsalban benne maradni még sokáig, de maximum addig, amíg nem megy az egészségem rovására.
