Talán, mert itt sokan fohászkodtak hozzá, talán, mert érezte, hogy szükség van rá, hétfõn este az Udvarhelyi sportcsarnokban, egy kis idõre benézett hozzánk a Magyarok Nagyasszonya. Somlyóról átpillantott a csíki hegyeken, és mint a történelemben oly sokszor, látta küzdeni az övéit. Székelyt és magyart vállvetve harcolni a gyõzelemért, a dicsõségért. Sportolókat, akik a nagy riválisukkal vívott küzdelemben gyõzedelmeskedni tudtak, Akaraterejükkel, sportteljesítményükkel, csodálatos játékukkal pedig, maguk mellé emelték más nemzetbéli társaikat és a nézõket is. Ahogyan azt a boldogságos Szûz elvárja tõlünk, magyaroktól.
Erõs lélekkel mindenki áhította a sikert, még azok is, akik nem tudtak bejutni a mérkõzésre, mert már jóval a kezdés elõtt lezárták a kapukat.
Tudom, szép számban eljöttek viszont olyanok, akik életükben nem voltak még foci meccsen. Megfogta õket a város várakozása, nem akartak kimaradni semmibõl. De itt voltak persze azok is, akik évek óta soha sem hiányozhatnak, nélkülük talán már el sem kezdik a meccset, és természetesen fanatikusaink a Székely Medvék is. A környék falvaiból és városaiból is sokan vállalták az utat, mert látni akarták, rajtunk ül-e még az átok, le tudjuk-e gyõzni Dévát.
Tudtuk, embert próbáló feladat lesz ez. Érezte ezt a tanár a diákjával, pincérek a törzsvendégeikkel, melósok a fõnökeikkel, buszvezetõ az utasaival, az eladók és a vevõik is, hiszen mindannyian már napokkal ezelõtt errõl suttogtak. És egyszerre csak eljött a pillanat, amit senki sem akart elmulasztani. Zsúfolásig megtelt a csarnok. De talán a tv képernyõi elõtt ülve, velünk volt egész Erdély és Magyarország is. Történelmi pillanat volt ez, hiszen az még soha sem fordult elõ, hogy egy székely klubcsapat bajnoki mérkõzését egy magyar csatorna egyenes adásban sugározza. Mintha a sport elõtte járna a politikának, mert ezen az estén, ha csak egy bõ órácskára is, de a sportklubunkért, a székelyekért dobbant meg az egész Kárpát haza szíve.
Velünk sóhajtottak fel, amikor helyzeteink kimaradtak, de értünk szorítottak a legnehezebb pillanatokban is. Amikor a kapufánkról éppen csak kifelé pattant a labda a csarnok nézõivel együtt akadt el a szavuk, és visszafojtott lélegzettel nézték, amint ellenfelünk kapusát mezõnyjátékosra váltva, mindent egy lapra feltéve támad. Milliók látták amint egy- egy hazai gól után felugranak a nézõk, összeölelkezik a nép. Biztos vagyok benne, hogy sokan voltak, akik több száz kilométerre tõlünk, úgy érezték, mintha itt lennének velünk a csarnokban, és gondolom, sokuknak könnybe lábadt a szeme, akkor is, amikor ezer torokból felszakadt Erdély sóhaja, a Székely himnusz. Mindenki láthatta a szívük, hogyan viszi elõre a srácokat, miként segítenek egymáson a nehéz pillanatokban, és hogyan ugranak egymás nyakába góljaik után. Hunor és Magyar több ország szeme láttára ismét egymásra talált. Úgy, ahogyan ezt égi patrónánk elvárja tõlünk. Nem játszottunk, jól, és sokszor a szerencse is pártolt bennünket, de ezen az estén úgy éreztem, nem veszíthetünk. Lélekben annyian voltak velünk és ez olyan erõssé tett bennünket, hogy más eredményt el sem tudtam volna képzelni.
Talán, mert a Boldogasszony is bepillantott hozzánk.
KOZMA MIHÁLY
