ÖREGEK
Sokan féltõ aggodalommal és egyre többen mondogatják, hogy megöregedett a válogatottunk. Ebben persze van valami, de azért nem olyan tragikus a helyzet.
Konkrétan négy játékosunk életkora harminc fölötti, igaz õk mindannyian meghatározó embernek számítanak. Tóth Szabi, Madi, Szente, és Baranyai tényleg nem fiatalok, de az évek során olyan tudásra és tapasztalatra tettek szert, amely alapján méltán tagjai a nemzeti csapatunknak. És mindaddig tagjai is lesznek, ameddig fizikailag is bírják az egyre gyorsuló tempót.
A kérdés az, hogy éreznek e még magukban annyi erõt, hogy tegyenek érte, vagy megelégszenek azzal, ami a hazai bajnokikon még elég. Semmilyen válogatott nem tud ugyanis fizikai felkészítést végezni, így minden esetben a klubon, vagy a játékoson múlik, mennyi munkát tartanak elégségesnek.
Kapitánykodásom alatt, sajnos több esetben is elõfordult, hogy az idõsebb játékos már nem bírta fizikailag a tempót, bár játéktudása egyáltalán nem kopott meg. Klubcsapataiknak még mindig meghatározó játékosaik, de a nemzetközi szint már távol van tõlük. Van, aki ezt belátta, és van, aki sose fogja.
Annál is inkább, mert a fiatalok sajnos nehezen tudják õket kiszorítani addig, amíg nem érik el azt a taktikai érettségi szintet, amely egy nemzetközi mérkõzés megnyeréséhez elengedhetetlenül szükséges lenne. Ezt a tudást, az alapokat természetesen szintén a klubjaikban kellene megszerezniük, mert a válogatottban erre már nincs idõ. Vajon a kluboknál tevékenykedõ edzõk rendelkeznek-e olyan képességekkel, amivel a tudásukat át tudják adni? Játéktudással biztosan, mert ha jól számolom, nyolc csapatnál van játékosedzõ. Szerintem most vetõdik fel legégetõbben az edzõképzés szükségessége, még akkor is, ha tudjuk a jövõ nagy edzõgenerációja éppen ezekbõl a válogatottat is megjárt kiváló játékosokból kerül majd ki.
Elismerem persze, hogy heti egy, vagy két edzéssel, sem a fizikai felkészítést, sem a taktika megtanítását nem lehet megoldani. De akkor mit várunk? Miben reménykedünk? Befektetett munka nélkül, hogyan akarunk eredményt elérni?
Elismerem azt is, hogy ilyen körülmények között egy fiatalnak borzasztó nehéz feljebb lépnie, netán bekerülnie a válogatottba. Azt lehet látni, hogy a klubok az eredmény centrikusságra és nem a képzésre helyezik a fõ hangsúlyt. Így aztán a fiatal rendkívüli képességein, vagy netán a szerencséjén múlik, hogy egyáltalán megmaradjon a sportágban. Mindezek ellenére a válogatottnál több olyan játékost is kipróbáltam, akik alig kaptak játéklehetõséget a klubjukban, pedig tehetségesek. Ezzel persze kiváltottam sok edzõ és játékos ellenérzését is. Megismerhettem azonban a fiatal játékos mentalitását, hozzáállását, felmérhettem technikai és taktikai érettségének a szintjét. No és a kitartását is, mert a mérkõzéseken csak néhány percnyi játék jutott nekik. De így van ez a nagypályán is, sõt ott még rosszabb a helyzet, mert a magyar fiatalok helyére külföldi játékosokat vesznek. Nálunk tehát, ha tíz fiatalból egy-egy meg tudott maradni, akkor az már jónak tekinthetõ. És minden évben sikerült azért valakinek, így öt év alatt szinte kicserélõdött a válogatottunk. Talán az a négy, harmincon felüli maradt, akik még tartják magukat.
Vannak persze játékosok, akik már olyan régen tagjai nemzeti csapatnak, hogy lassan már öregnek számítanak. Ilyen például Lódi Tomi is, aki még csak most múlt 25, de már évek óta itt van, és hamarosan már a hetvenötödik válogatottságát ünnepelheti. A tehetsége mellett neki is óriási szerencsére és kitartásra volt szüksége, hogy idáig eljuthasson. Taktikailag még mindig van mit tanulnia, ám az õ kitartása és hozzáállása legyen példa a még fiatalabbak számára.
