Mit mondjak még, Feri bá"?
Mit?!
Azt nem mondom, hogy hiányzol, mert nem hiányzol. Hiszen csak az hiányozhat, aki nincs velünk. Márpedig Te mindig velünk leszel. Ott voltál a Puskás Ferenc Stadionban, a maratoni kapunál is. Szépen odacsõdítettél minket. Csak azt ne hidd, hogy nem vettelek észre.
Láttam ám, hogy ott vagy. Nem volt nehéz kiszúrni Téged. Az egyik felhõ mögül kilógott az objektíved. Jó szögbõl fotóztad Nyílt, Pinyõt, Lipcsei Petit, Vincze Ottót, Hrutka „Rudit" és a többieket, ugye? Azért leszólhattál volna, hogy ne sírjunk, hanem nevessünk, mert úgy mégiscsak jobb a kép...
Mit mondjak még, Feri bá"?
Mit?!
Azt nem mondom, hogy elbúcsúztunk Tõled. Mert legfeljebb elköszöntünk, de nem búcsúztunk. Hiszen búcsúzni csak attól szoktak, aki elmegy. De Te nem mentél el. Ha jön velünk szemben egy fehér Merci, ha kinézünk a kispadra, ha veszünk egy Sportszeletet, ha rántott húst eszünk sült krumplival, Te ott vagy velünk. Ha meccsre megyünk, ha meccsrõl jövünk, akkor is. És közben is.
Mit mondjak még, Feri bá"?
Mit?!
Azt nem mondom, hogy szép volt a szertartás. Mert egy „ilyen" szertartás sosem szép. Nem lehet szép, az Istennek sem lehet szép. De... Amit Peti tett Érted, abban minden benne volt.
Minden, amit Tõled kapott. Nem a gyász lengte be kedvenc helyedet a Nép-, bocsánat, Puskás-stadionban, hanem a szeretet. Amit adtál mindnyájunknak. És amit - remélem, érezted - igyekeztünk viszonozni. Megsúgom neked, Feri bá", ha egyszer meghalok, ilyen temetést szeretnék...
Mit mondjak még, Feri bá"?
Mit?!
Tudod, mit mondok?
Azt, hogy az elején (de tényleg csak az elején!) hazudtam.
Mert hiányzol, piszkosul hiányzol...
fotó: nemzetisport/Mirko István
