A szerdai Sportot annak ellenére elrakta, hogy a fejét fogja a címlapon.
„Így ki lehet kapni" - állapították meg sokan a Magyarország-Ukrajna futsal-világbajnoki pótselejtezõ végén. Ha valaki nem értesült volna róla: Madarász Jánosék 4-3-ra nyertek... Kár, hogy a gyõzelem vereséggel ért fel: a Harkivban szerzett kétgólos elõnyébõl egyet megõrzött a vendégcsapat, így 6-5-ös öszszesítéssel kvalifikálta magát a brazíliai világbajnokságra.
Volt már címlaphõs?
Szerdáig nem - árulta el a Székelyudvarhely légiósa, Madarász János. - Meg is lepõdtem, amikor reggel szembesültem azzal, hogy a Nemzeti Sport elsõ oldalán Madarász János fogja a fejét... Elraktam ezt a számot, bár azt talán hozzá sem kell tennem, hogy jobban örültem volna, ha ünneplõs kép készül rólam.
Nem sokon múlott.
Megmondom én, mennyin: százharmincöt másodpercen, annyit kellett volna kihúznunk. Az is igaz viszont, hogy hiába vezettünk négy egyre, egy pillanatig sem lehettünk biztosak a sikerben. Tudtuk, hogy az utolsó századmásodpercig harcolnunk kell, hiszen az ukránok éppúgy a világbajnoki részvételre pályáztak, mint mi. Állítom, kihoztuk a maximumot magunkból, sõt talán annál is többet, nálam keveseket bánt jobban, hogy végül ez sem volt elég.
A gyöngyösi öltözõfolyosón úgy fogalmazott, hogy nem itt, hanem Harkivban dõlt el a párharc.
Ezt a történtekre egyet aludva is tartom - habár sokat nem aludtam... Szóval nagy lehetõséget szalasztottunk el az elsõ mérkõzésen, a három egyes vereség után mondtam is a srácoknak, hogy a hatodik érzékem azt súgja, egy gólon múlik majd a továbbjutásunk. Általában szeretem, ha igazam van, most azonban sajnálom.
Láttam, megkönnyezte a kiesést.
Nem szégyellem, meglett férfi létemre elpityeredtem. De ez még hagyján: amikor beléptem az öltözõnkbe, mindenki sírt. Bármily furcsa, ekkor nyugodtam meg, tudniillik tudatosult bennem, hogy mindannyiunk számára ugyanolyan fontos ez a csapat. Közben hallottuk a szurkolók „Szép volt, fiúk!" rigmusát, nem is tudom szavakba önteni, mit jelentett ez nekünk.
Azért próbálja meg!
Az, hogy az utóbbi hetekben, hónapokban ennyien mellénk álltak, hatalmas motivációt adott. Nemegyszer éreztem úgy, hogy elfogyott a szufla, kész, nem bírom tovább, aztán rádöbbentem, ha a drukkerek megállás nélkül biztatnak minket, én sem lankadhatok, amíg visz a szívem, addig küzdenem kell. Más kérdés, hogy szerdán alig bírtam lábra állni.
A sorsdöntõ gólt akkor kapták, amikor a rivális mezõnyjátékost hozott be kapus helyett. Edzõjük, Kozma Mihály amiatt kesergett, hogy az ilyen helyzetekbõl - a begyakorolt védekezésnek hála - általában önök szoktak gólt szerezni, ám a legfontosabb pillanatban fordult a kocka.
Igaza van a szakvezetõnek, csak azt ne felejtsük el, hogy az emberhátrányos bekkelés kulcsfigurája, Tóth Szabolcs sérülése miatt nem volt a pályán, és a megszokott sorból a szintén sérült kapusunk, Balázs Zoltán is hiányzott. Utólag azonban kár mentségeket keresni, a sportban csak gyõztesek, illetve vesztesek vannak, és mi ezúttal vesztettünk. Legalábbis papíron, mert a hozzánk eljutó visszhangok alapján úgy érezhetjük magunkat, mintha nyertünk volna. Már csak egy bánatom van: nem mi repülünk Brazíliába.
A harmadik ukrán gólról akar beszélni?
Persze, miért ne? Kockáztatnunk kellett, a kapus helyére mezõnyjátékost beállítva rohamoztunk, ám a Lódi Tamástól visszakapott labdát elvesztettem, és az ellenfél nem hibázott. Utólag könnyû okosnak lenni, de ha a rám rontó ukránokat látva taccsra rúgom a labdát, alighanem marad a négy kettõ, csakhogy abban a szituációban kizárólag az járt a fejemben, hogyan lõhetnénk még egy gólt. Elhihetik, menynyire bánt az eset, még akkor is, ha szerda reggel úgy ébredtem: csakis elõre szabad nézni.
Kétezer-tíz januárjáig ellát?
Ha a centit nem is vágjuk, várjuk már az Európa-bajnokságot. Házigazdaként biztos résztvevõként készülhetünk a tornára, ám ennyivel nem érjük be. Már megmutattuk, hogy kisebb csodákra képesek vagyunk, igazán nagyot az Európa-bajnokságon akarunk villantani. S villantunk is, legalábbis ezt súgja a hatodik érzékem...
PIETSCH TIBOR
