Bár minden futsalbarát elõre tekint és azt kérdezgeti, mi lesz a Székelyudvarhely SK sorsa, milyen játékosokkal vág neki az új idénynek, kik maradnak, kik mennek, amíg minden kérdésre választ kapunk, addig mi egy kicsit visszatekintünk. Bár a csapat számára messzemenõen nem ez volt a legsikeresebb idény, egyvalaki a csapatból akár elégedett is lehet. Lódi Tamás stabilan jó formában játszott, gyártotta a gólokat, húzta a csapatot maga után, s amikor a játékirányítás is egyedül az õ vállára nehezedett, remekül helytállt. Az, hogy csak negyedik lett a csapat, nem rajta múlott.
- A sérülések miatt a csapat kezdõ sorából egyedül te maradtál lábon. Kívülrõl úgy tûnt, hogy rajtad az egész teher, te koordinálsz, tõled várják a csodákat, a csapat elõrelendítését. Ezt így kérték tõled?
- Nem tudom mennyire tõlem várták ezt, Botorok János edzõ mindenképpen bízott bennem, sokat játszatott, úgy vélem, tényleg sikerült húzóemberré válnom. Számomra sikeres volt ez a tavasz, jól ment nekem a játék, igyekeztem minden téren helytállnom, örömmel tapasztalom, hogy sikerült. Kár, hogy összességében, mindez csak egy negyedik helyre volt elég.
- Gondolom, hiányoltad sérült csapattársaidat.
- Persze. Sajnos vannak ilyen periódusok a csapat életében, amikor fontos láncszemek hullanak ki. Nem nagyon lehetett ezt áthidalni, alapembereket vesztettünk el, talán ez az oka, hogy nem tudtunk odajutni a végére. Persze voltak hibák a csapatban, melyeken mérkõzések úsztak el, de igazából nem is szeretném most az okokat keresni, jövõre ismét meg kell célozni a bajnoki címet, s akkor talán megbocsájtják nekünk ezt a gyenge eredményt. Már amennyiben meglesznek az anyagi feltételek.
- Itt töltöttél két és fél évet, összejött egy második hely, egy bajnoki cím és egy - mondhatni - sikeres BL-szereplés. Változott ezalatt a futsal, otthon, Magyarországon?
- Szerintem stagnálgat. Berettyóújfalu az, amely tud hozni egy átlagot, s ezzel nyerni tud, az Aramisnál foglalkoznak még a sportolókkal. A legtöbb nemzet „importálja" a jó szakembereket, talán ez hiányzik Magyarországon. Egy külföldi szakember talán át tudna adni némi tudást a magyar edzõknek, ez akár fellendülést is hozhat. Persze ez is az anyagiakon múlik. S amíg heti egy-két edzéseket tartanak a csapatok, addig csodákra nem számíthatunk. Az sem megy, hogy délelõtt dolgozol, délután nagypályán játszol, este pedig elmész futsaledzésre. Teljesítmény így nem lesz.
- És nálunk?
- 2007 márciusában érkeztem, hát azóta változtak a dolgok. Összeszámoltuk, hogy kb. 30 külföldi játékos vagy edzõ dolgozik a román futsalban. Tehát fejlõdött a román futsal, nõtt a színvonala, ezt a saját bõrünkön tapasztaltuk.
- Amikor összegyûl a magyar válogatott, akkor szükségszerûen találkoztok a Magyarországon játszó kollégáitokkal. Eddig még soha nem kérdeztük tõled-tõletek, hogy amióta itt vagytok, õk hogyan tekintenek az udvarhelyi idegenlégiósokra?
- Hát az elején ment rendesen a szurka-piszka, hogy „hûha, de jó, itt vannak a profik". Volt éle is a dolognak, de hát vagyunk annyira jóban egymással, hogy ezek nem rosszindulatú megjegyzések voltak. Mostanában inkább az információcsere zajlik, mi a helyzet odakinn, mik a hírek itthon, jönnek a sztorik, viccesek vagy kevésbé azok. Nincs gond, hisz nagyon jó viszonyban vagyunk egymással. Sõt, most, hogy mi vagyunk az idõsebbek, tapasztaltabbak, úgy látom, hogy figyelnek minket, hogyan viselkedünk a pályán, azon kívül. Mintha tanulni próbálnának, ellesni a mozdulatokat, viselkedési formákat. „Lopják" a szakmát, de ez nem baj, annak idején én is ezt tettem.
- Apropó, te hogyan látod, itt Udvarhelyen mi a helyzet a fiatalokkal és a „szakma lopásával"?
- Vannak ügyesek, de nincsenek könnyû helyzetben. Heti nyolc edzést nem engedhetnek meg maguknak, mert „nagypályáznak", tanulnak, egyéb elfoglaltságaik vannak. Ennek ellenére foglalkozni kell velük, s ha az anyagiak is megteremtõdnek, lehetnek õk is válogatottak.
- Még nem tudni, mit hoz a jövõ számotokra. Ha netalán máshol folytatjátok, mi fog hiányozni az életedbõl?
- Röviden annyit mondhatnék, hogy Székelyudvarhely. Az itteni hangulat, a sportcsarnoké, de a városé is. És leginkább talán a szurkolók szeretete, az hatalmas segítség volt mindig. Teher is, igaz, hiszen ha nagy a tábor, nagy az elvárás is, de hát ez hajtott minket elõre. Amit itt sikerült elérni, abban nekik is részük van.
- Köszönöm a beszélgetést.
Szász Csaba
Forrás www.udvarhelyi-hirado.ro
