Külön élnek Dróth Zoliék !
2017.11.23 | 10:04
Előirat: Életünk legnehezebb szakaszához érkeztünk! Ezt így tudnám megfogalmazni egyetlen egy mondatban!
El akartam halkulni, csendesedni, de kaptam egy felkérést, hogy írjak még… Nem is tudom, hol kezdjem, de megpróbálom, mondjuk az elején. Mielőtt felültünk volna a repülőre, hogy haza költözzön a család előtte volt pár eldöntendő kérdés odakint. Leginkább Zolit érintő kérdések voltak ezek, mivel lejárt a szerződése Kairatnál. Már a Final Four előtt beszélgettünk róla, hogy mi lesz, terveztük a jövőnket mind a sport részét, mind a magánéleti részét. A legutóbbi írásban is írtam már, hogy mindenképpen szeretnénk kistesót Vandának, sőt valószínű lenne is már, ha Zolinak nem jön ez a hihetetlen és visszautasíthatatlan ajánlat 2015 novemberében. Igen novemberben, már akkor megkeresték Zolit a klubtól, csak annyira hihetetlen volt az egész, hogy nem szóltunk senkinek még talán a családnak sem, ez a mi kis kettőnk titka volt, Zoli sem akarta hiú ábrándokba bele élni magát. Szerették volna, hogy már decemberbe menjen ki, de mivel élő szerződése volt az ETO-nál, lehetetlennek érezte ezt az egész sztorit. Aztán vette a bátorságot leült az ETO vezetőkkel tárgyalni, hogy akkor mi, és hogy legyen. Végül szerencsére elengedték, felbontották a szerződését és 2016. januártól Zoli a Kairat Almaty játékosa lett. Akkor aláírt egy 1,5 éves szerződést, ami ezen a nyáron lejárt.
Viszont van az a bizonyos mérleg, amire felpakolod az egyik felére a cuccokat meg a másik oldalra is. Volt mit pakolni mindegyik oldalra, jelen esetben érveket és ellenérveket. Ez a Futsal Cup levegő nagyon megcsapta Zolit, amit nem csodálok, mert benne lenni Euróba legjobb négy csapatában nem lehet semmi érzés egy sportolónak. Lehet ez életében először és utoljára volt így. A másik meg természetesen boldog volt, hogy meg vannak vele elégedve a vezetők, megállta a helyét és szeretnék, még ha maradna 2 évet, biztos vagyok benne, hogy nagyon örült ennek a bizalomnak. Az egyik érv ez is volt, ami maradásra bírta, a másik, az anyagi része, és az hogy itt már tudja, mi a helyzet mire számíthat, korrektségből valóban jeles a klub, és mindig megkapta a pénzét, szerintem ez is szempont sajnos a mai világban. Volt rá 4 napja eldönteni mi legyen. Megkérdezett engem is nyilván, de nem én focizok, ezt a döntést javarészt neki kellett meghoznia. És végül nem árulok el nagy titkot, aláírta Kazahsztánban a két éves szerződést.
Egyrészt örültem, másrészt nem. Én is szerettem volna, ha kicsit közelebb jön, de aztán belegondoltunk, hogy olyan mindegy, hogy 1000 vagy 5000 km így se, úgy se, egyik sem az otthona. Péntek reggel indult a gépünk haza, Zoli csütörtök este 11 órakor írta alá a szerződését, addig mentek a tárgyalások, hogy menjen, vagy maradjon. Haza értünk majd kezdődött az újratervezés, ami a családunkat érinti. Oké van csapat, akkor most jöjjön a család. Az a kint létem alatt nyilvánvalóvá vált, hogy nem szeretném én sem, és Zoli sem, hogy Vanda Kazahsztánban járjon óvodába. Tehát egyértelművé vált, hogy itthon kell vele maradnom, mert elmúlt 3 és szeptemberben irány az ovi. Persze tudom, kivehetném, de nem szeretnénk. Örülünk, hogy végre gyerek társaságban van, és mint hangoztattam már a beszédjében is voltak elmaradások, ami szerencsére mára megoldódott. Húúú néha azt érzem, hogy túlságosan is! :D
Majd aztán a tesó ügy is itt van…. Eldöntöttük, hogy ha már nekem maradnom kell, akkor itt az ideje a tesónak. Volt rá 3 hónapunk, hogy ez létrejöjjön. Engem kicsit stresszelt az idő szorítása megmondom a frankót, de szerencsére minden rendben ment és megfogant a kistesó, akit mára már tudjuk, hogy szintén kislány lesz, Zoli és Vandácskám nagy örömére. Természetesen én is nagyon boldog vagyok, de a szívem mélyén vágyok egy kisfiúra is, de a lényeg, hogy minden rendben legyen és a legfontosabb az egészség!!! De hát mégis csak le lettem szavazva. :D
Szóval itt tartunk most, hogy „külön” életet élünk, ami borzalmas számomra is és szerintem mondhatom, hogy Zoli számára is. Férfi létére főz, mos, takarít, csak kár, hogy ez kint érvényes rá, és itthon ezeket a tudásokat nem veti be. :D Szeptemberben volt itthon, az Euróba bajnoki pótselejtezőt játszották, ebből mi kétszer fél napot élvezhettünk a társaságából, szóval haza jött, de számunkra mégse. Volt a két meccs között egy hét szünet, de neki vissza kellett menni nem maradhatott itthon. Sajnos a meccsek kimenetelét is tudjuk, nem sikerült kijutni egy újabb EB-re. Nem akarok én itt szakmázni, mert nem is tudok, de azt az egyet tudom, hogy rengeteg kommentet olvastam, hogy Zoli sem ment úgy itthon Miskolcon, mint ahogy kellett volna, de azt nagyon sokan nem tudják, hogy ha kap még egy sárgát azon a meccsen, akkor a következőn biztos, hogy nem játszhat eltiltás miatt. Volt egy helyzet, amikor a lelátón konkrétan összerándult a gyomrom, mert mondom, most kap mindjárt egy sárgát, de szerencsére nem. Meccs végén Zoli csak ennyit mondott: „Húúú Anya, ha ott megkapom a sárgát, biz Isten elbőgöm magam, hogy nem jöhetek haza.” Szeptemberben volt pár km a hátsómban, hozni, vinni a reptérre, meccsre aztán haza. Zoliról már nem is beszélve, sok kimerítő utazás, időeltolódás, uhh nem egyszerű, nagyon nem.
A családi részéről már nem is beszélve a fájdalmas elbúcsúzás a reptéren, amúgy is megvisel az ilyen így terhesen meg hatványozottabb a dolog. Taknyom, nyálam egybe folyik minden egyes elválásnál…. Eldöntöttem, hogy kimegyek Zolihoz 2 hétre legalább. Vandát is szerettem volna vinni, de sajnos olyan rossz élményei voltak a repüléssel, hogy határozott nemet mondott az utazásra, így hát jobbnak láttam, ha marad itthon a Mamával. Hála Isten nem is volt semmi gond, és kicsit megmondom őszintén nekem is jól esett egy kis „szabadság”. Úgyhogy nyakamba vettem Kazahsztánt és elindultam Apához, hogy kicsit együtt legyünk. Kihasználtam még az időt, amíg repülhetek, és amíg még van vízumom. Nagyon jó volt kicsit kint is lenni, újra találkozni a csapattal és a családjaikkal, és ugyan akkor furcsa is volt Vanda nélkül, főleg mikor elment Zoli edzésre én meg magam maradtam. Akkor döbbentem rá igazán, hogy mit él át kint ez az ember egyedül. Mert nekem sem egyszerű itthon, de azért csak könnyebb ráadásul itt a leányzó is, aki soha nem hagyja, hogy unatkozzak. De hiába mondom is én ezt el, addig, amíg az ember saját bőrén nem tapasztalja, meg addig bele sem tud gondolni a helyzetbe úgy Isten igazából. Úgy vettem észre, hogy Zolit is feltöltötte, hogy kicsit együtt voltunk, és újult erőre kapott, hogy bírja a gyűrődést.
Zajlik kint nála azért a helyzet, megy neki a foci hála Isten csak így, hogy nem vagyok vele, és nem írok már, nem nagyon lehet nyomon követni, mert néha-néha ad jelet magáról a külvilágnak, de ő soha nem lesz az az ember, aki beszámol mindenről. Volt bajnoki meccse is, amíg kint voltam, amin rúgott két gólt, amit a Futsal Hungary is megírt, amit majd a Nemzeti Sport is átvett. Ott elolvastam a kommenteket, majd valaki odaírta, hogy nagyképű. Tudom, ezzel együtt kell élni a kritikákkal is, de engem azért bántanak, hála Isten Zoli nem veszi ezeket magára. A következő bajnoki meccsen 3 gólt rúgott, de nem „dicsekedett” el vele, ezért sem értem a nagyképű jelzőt. Sebaj, ez csak az én kis világomban bántó. A helyzet az, hogy Magyarország a focizni tudok országa, mert itt aztán mindenki ért hozzá, szakértők vannak dögivel. Ez leginkább most a nagypáyás fiúkra igaz. Azért a két focit szerintem nem lehet egy lapon említeni, teljesen más a kettő, mind taktikailag, mind anyagilag, mindenhogy. De természetesen a futsal világában is vannak hozzáértők, lásd a „nagyképű” kommentelőt. Szerintem meg Zoli megmaradt annak az embernek, aki volt és ezt mindenféle túlzás nélkül állítom. Ettől függetlenül bizonyára mindenkinek megvan a maga kis véleménye, legyen is. Na de nem is akarom tovább ragozni ezt a témát.
A héten elkezdődik újra az a bizonyos Futsal Cup. Sajnos Kairat az előző körben elvesztette az utolsó meccset így nem a legszerencsésebb kalapból sikerült a sorsolás, már azért sem, mert újra megkapták az Intert, aki tavaly megnyerte a BL-t. Tavaly Zoliék egy szerencsétlen góllal kaptak ki tőlük, kíváncsian várom mi lesz ennek a meccsnek az eredménye, de nagyon nehéz ellenfél az biztos, hiába verték meg őket a nyáron egy barátságos mérkőzés keretin belül, az mégsem tét meccs mindenki lazábbra vette a figurát. Most sajnos csak a tv előtt nézem, hogy a kis törpém (Ricardinho) a nagy óriásommal (Dróth Zoli) milyen csatát vívnak. Én csak annyit tudok mondani, hogy hajrá Apa, hajrá Kairat, Alga Kairat!
Ennyit tudtam nektek, önöknek most írni, ezek történtek, történnek velünk, és ha össze kell foglalnom ezt az egészet egy mondatban, akkor csak ennyit tudnék mondani: Életünk legnehezebb szakaszához érkeztünk!
Üdvözlettel: Dróthné
