Kalandos hazaút Olaszországból!
2020.03.27 | 20:26
Sorozatunk egyik külön érdekessége lehet Kota Gabiék története, hiszen ahogy meséli, nem volt könnyű hazajutniuk Olaszországból, a szintén kint légióskodó Rábl Janóval, de szerencsére sikerült az utolsó gépek egyikével. A kint tapasztaltakról és a hazajövetelről mesélt nekünk.
Kota Gabriella: - Nekünk Fondiban már március legelejétől nem voltak csapatedzéseink, hiszen a futsal szövetség hiába csak egy héttel később tiltott be minden edzést/meccset, de a kormány már azokban a napokban sok intézménytípus nyitva tartását korlátozta, így többek között a sportcsarnokokét is. Ezt nálunk teljesen bezárták viszonylag hamar, így sajnos nem tudtunk edzeni. Március első hetében már csak alig mozdulhattunk ki otthonról a csapattársaimmal, csak boltban, illetve egyszer-egyszer kávézni voltunk, de ezen kívül minden időnket a lakásban kellett, hogy töltsük.
Egy ideig úgy volt, hogy a meccsek és az edzések hamarosan folytatódhatnak zárt kapuk mellett, de sajnos ezt is viszonylag hamar felülírta az élet, meg az olasz elnök. Viszont fontos megemlíteni, hogy még ezekben a hetekben is nagyon bizakodott mindenki, hogy hamarosan visszatérhetünk a normális kerékvágásba. Közben folyamatosan egyeztettük Rábl Janóval, hogy náluk mi a helyzet. Így jutottunk el március kilencedike hétfőig, amikor este kilenc-tíz fele együtt néztük a tévét vacsora után a csapattársaimmal, ahol Conte bejelentette, hogy éjféltől április 3-ig az egész ország vörös zóna, senki nem mehet ki indok nélkül a lakásból, valamint a városok között csak munka miatt mozoghatnak az emberek, különben mindenkinek maradnia kell ott, ahol van. Írt is az edzőnk, hogy a technikai vezetővel együtt jönnek, és elmegyünk kávézni még éjfél előtt (mivel utána már senki nem mehet sehova), hogy megbeszéljük, hogy hogyan is lesznek a dolgok. Így este tizenegy fele el is mentünk kávézni, és mindenkinek felajánlották a választás lehetőségét: szeretnénk ott, Fondiban tölteni a karantént, vagy mindenki hazamegy a saját országába/városába. Ez nekem, és a többi külföldinek nem volt nehéz választás, szerettünk volna hazamenni, ám az olasz csapattársaim nem mozdulhattak ki a városból, így ha haza akartak volna menni, a családjuktól elszeparálva kellett volna lenniük...
Az első kihívás a repülőjegy volt, hiszen Janóval ahogy beszéltünk, már tudtuk, hogy mind a WizzAir, mind a Ryanair törölte az összes járatát Olaszországból vagy Olaszországba, így amit találtunk, az másnap reggel kilenckor indult Róma Fiumicino repteréről. Nem akartunk tovább késlekedni, és kockáztatni, hogy esetleg kint ragadunk, vagy már kötelező karanténra jövünk haza, így olyan hajnali kettő körül meg is vettük a repjegyeinket. 
A következő probléma az volt, hogy hogyan jutunk el a reptérre. Nyilván az ideális az lett volna, ha kivisznek minket kocsival, de mivel éjfél már elmúlt, senki nem mehetett sehova csak munkaügyben, így vonattal kellett mennünk, ami egy átlagos napon nem jelentett volna gondot, de azért a helyzetben, amiben találtuk magunkat, nem igazán örültünk neki. Pláne, hogy hajnalban már maszkot sem tudtuk sehonnan szerezni... Az 5:40-es vonatra kellett felszállnom, Janó is csatlakozott pár megállóval később, pár szakasznyi katonával együtt. Itt jött el az a pont, hogy elkezdtünk kicsit aggódni, hogy mégis mekkora gáz lehet, azon kívül, hogy egy percet se aludtunk az éjszaka, mert egyeztettük az utazás részleteit. (Az állomásra sem volt egyszerű kijutni...) Nagy nehezen azonban sikerült a reptérre érnünk, ahol reggel ide vagy oda, lézengtek az emberek, gyakorlatilag kihalt volt az egész. Különösebb ellenőrzés nélkül feljutottunk a gépre, majd landoltunk Ferihegyen, így a menekült-kalandunk szerencsére jó véget ért. Felelős állampolgárokként természetesen mindketten hazamentünk, és több, mint két hete nem mozdultunk ki otthonról, a napokban ért véget az önkéntes karanténunk, de nyilván, a helyzet miatt marad minden ugyanúgy, nem megyünk sehova.
Az edzőmmel, csapattársaimmal mindennap beszélünk, bizakodnak, én is nagyon remélem, hogy hamarosan újra láthatom őket, de igazából nem maradtunk semmiben, tekintve, hogy ők sem tudják még, hogy folytatódhat-e a bajnokság. Követem az olasz történéseket, ők is mindig mesélnek, hogy mi a helyzet kint, illetve én is, hogy itt mi van, de nagyon rossz így, kétségek közt lenni. Próbálom hasznosan tölteni a kényszerpihenőt, hazajöttem a családomhoz Debrecenbe, mindennap edzek, nyújtok, kaptunk feladatokat is. Bízom benne, hogy nem ér így véget a bajnokság, és az olasz kalandom, de a legfontosabb most felelősségteljesnek lenni, és nem elmászkálni otthonról, hogy minél hamarabb véget érhessen ez a kaotikus helyzet.
