Soha sem gondoltam volna, hogy ez a mérkõzések elõtti taktikai értekezleteken felig viccesen elhangzó sablonszöveg, egyszer csak valóra válik. Négy órás repülõút és ugyanennyi idõeltolódás okozta fáradtságos utazás után egyszer csak ott voltunk Szibériába. Mint kiderült, a hidegen kívül semmi sem volt igaz abból, amit idehaza errõl a helyrõl tudtunk, hallottunk. Modern épületeket, gigászi beruházásokat, és dinamikus fejlõdést tapasztalhattunk. A világ nagy múlti cégei mind jelen vannak a városban. Luxusszállodák, luxus terepjárók, luxusitalok és luxusdivatcikkek özönével találkoztunk.
Az õsi, és a késõbbi Szverdlovszki múltból, egy-két dolgot leszámítva szinte minden eltünt. A hírmondónak megmaradt a városalapítás korát idézõ néhány faház és kereskedõ lakás mellett, óriási üvegpaloták és bevásárlóközpontok, jelzik a fejlõdést. A közelmúltra, a kommunista idõkre csak néhány vörös csillagos középület és Zsukov marsall lovas szobra emlékeztet. Azt az épületet pedig, amelyben a cári Romanov család szégyenteljes kiírtása történt, már réges - régen lebontották. Helyébe egy több szintes templomot emeltek, amelynek aljában kaptak helyet a II. Miklós családjának emlékét õrzõ márványtáblák. Amikor a család közös fotóját nézegetem, mindig eszembe jut az az ördögi gondolat, amely szerint fényképezés ürügyén hívták õket össze, annak a kereskedõháznak az alagsori szobájába, amelyben õrizték õket. Szinte látom magam elõtt, ahogyan a lánykák hajukat és gyöngysoraikat igazgatják. A cár ölébe ülteti legkisebb fiát, a trónörököst. Elhelyezkednek, összeáll a kompozíció, de a fényképezõgép villanása helyett a fegyverek torkolattüzével kell szembenézniük.
Bár az iskolákban úgy tanítják, hogy kontinensünket, az Ural hegység választja el Ázsiától, itt mégis arról értesültünk, hogy ez nem egészen így van. A várostól néhány kilométerre találjuk ugyanis, azt az emlékoszlopot, amely Európa és Ázsia határvonalát jelzi. Ebbõl az új információból kiindulva mindannyian arra a következtetésre jutottunk, miszerint vendéglátóink városa, Jekatyerinburg, még Európában van. Tévedtünk. Így azonban már, számunkra nem volt akkora jelentõsége ennek az emlékmûnek, hiszen az egzotikus kelet határát akartuk látni nem pedig azt az Európát, amelyben nap, mint nap élünk. Így aztán egy kicsiket csalódottak voltunk.
El voltunk azonban ragadtatva a sportcsarnoktól, amely mondanom sem kell szintén viszonylag új. A város nagy szülöttje Borisz Jelcin nyitotta meg személyesen, és azóta az orosz futsal és a nõi kosárlabda fellegvárának számit.
Szerencsénkre, éppen akkor játszotta odahaza soros bajnoki mérkõzését, a világ egyik legjobb csapatának számító, jekatyerinburgi nõi kosárcsapat. Így aztán a meccsünk után igyekeztünk a vacsorával és visszamentünk megnézni õket. A ragyogó játék mellett hihetetlenül profi módon felépített, látványos show elemeket láthattunk. Szép lányok, brillanti, konfetti, lézer, kabalafigurák, és két rendkívül felkészült mûsorvezetõ minden holtidõt kihasznált, és egy pillanatra sem hagyta unatkozni a nézõket. A gyõztes bajnoki megünneplésére pedig a hazafelé igyekvõ szurkolókat, egy csodálatos tûzijáték búcsúztatta.
Hihetetlenül sok pénz van tehát errefelé, és szerencsére ebbõl igen sokat fordítanak a sportra is. Nem csoda tehát, hogy a meghívott futsalcsapatok minden költségét magukra vállalták. Autóbuszukban ülve pedig, amit speciálisan a futsalosoknak készítettek, elgondolkodhattunk rajta, hogyan robog el mellettünk a világ.
