FUTSAL VB-PÓTSELEJTEZÕ, VISSZAVÁGÓ
A magyar futsalválogatott Gyöngyösön 4-3-ra legyõzte Ukrajnát a vb-pótselejtezõ visszavágóján, azonban a továbbjutás nem sikerült, ugyanis összesítésben - 6-5-ös gólkülönbséggel - a rivális volt jobb. Kozma Mihály szövetségi edzõ csapata azonban fantasztikusan futballozott.
Hazudik, aki azt mondja, hogy kedden nem morzsolt el egy könnycseppet a szeme sarkában.
A magyar futsalválogatott ugyanis úgy gyõzött 4-3-ra az ukránok ellen, hogy közben veszített.
Elveszítette azt az álmát, amely - micsoda gyönyörûség még leírni is, nemhogy átélni - több mint egy órán át élt, hiszen a csapat már 4-1-re vezetett. Fantasztikus volt. Üvöltött mindenki, eksztázisban skandálta, hogy „Hajrá, magyarok!". Mi, mindannyian - nézõk, érdeklõdõ edzõk, jegyszedõk, biztonságiak, újságírók - ott voltunk valahol a mennyország kapujában, mert ilyennek kell lennie annak a felhõn túli boldogságnak: mosolygósnak, gyõzedelmesnek, megnyugtatónak és mégis ijesztõnek, hogy innen is lezuhanhatunk.
És lezuhantunk.
Ezrek egyszerre zuhantak le. Le a földre, a gyöngyösi sportcsarnok parkettjéig.
Mert rúgtak egy gólt az ukránok, és aztán rúgtak még egyet. 4-3.
Vége.
Lefújták.
Gyõztünk, és mégis kikaptunk, hiszen a 3-1-es kijevi vereség után a 4-3-as siker, az 5-6-os gólkülönbség az ukránok továbbjutását jelentette. Századmásodpercnyi döbbent csend telepedett a sportcsarnokra, ugyanakkor örökkévalóságig tartó gyász a sportban, hogy nem sikerült - de aztán...
Aztán a közönség, ezek a csodálatos magyar emberek már újra tudtak örülni, hiszen a gyõzelem megérintette a szívüket, és újra skandálták a könynyeiket nem szégyellõ, fáradtan tapsoló, meghajló magyar játékosoknak, hogy „Szép volt, fiúk!".
És ez tényleg szép volt.
Olyan szép, mint a legédesebb álom, azokkal a mesteri gólokkal: ahogyan Madarász János a büntetõrúgásból profin bevágta, ahogyan Lódi Tamás jobbal (emberek, ez a fiú ballábas!) a kapuba lõtt, ahogyan Gyurcsányi Zsolt ravaszul beküldte a jobb alsó sarokba azt a puha szivacsnak tûnõ gömböt, és ahogyan Baranyai Pál elementáris erõvel szétszagatta a hálót.
És hiába válaszoltak ezekre a gólokra gólokkal az ukránok, hiába használták ki kegyetlenül azt a végtelennek tûnõ százharmincöt másodpercnyi erõfölényüket, azok a magyar mozdulatok beköltöztek a gyöngyösi közönség szívébe, és megszépítették az estét.
„Szép volt, fiúk!"
Kiestünk. Ilyenkor persze sírni kell, de nem szégyen megkönnyezni a gyõzelmet, mint ahogyan nem férfiatlan dolog elsiratni azt, hogy mi voltunk a jobbak, de nem sikerült.
Nem sikerült eljutni a világbajnokságra, azonban ezek a sportemberek olyat adtak a magyar futballnak, amire már régóta vágyik mindenki ebben az országban, és amit csak ritkán kap meg a magyar ember: bizonyították, hogy sikeresek lehetünk.
Hogy igenis erre születtünk, hogy a szegénységben (hiszen a mi futsalosaink meg sem közelíthetik elismertségben, támogatásban azokat, akik Európa más szegleteiben pofozzák a labdát) is megvan a tehetségünk, a gyõzni akarásunk.
És tudunk is gyõzni.
Mint kedden Gyöngyösön.
Csodálatos este volt.
