Aki csak azért látogatott ki a gyöngyösi sportcsarnokba, mert a magyar sport egy válogatottja tétmérkõzést játszott, s mint ilyen eseményt meg kívánta nézni, biztatásával aktív részese akart lenni a rendezvénynek, vagy csak éppen a futsal után érdeklõdött, annak felejthetetlen élmény volt tegnapi este.
Aki a futsal, a sport rabja, s optimistán a továbbjutásban bízott, annak érzelmileg maga volt a pokol.
Aki drámaírásra adta a fejét sem tud ennél látványosabb, fordulatosabb történetet írni. Az események zuhatagában semmi sem volt kiszámítható.
Kétezres tömeg a lelátón, akik a dal szerint még a csilláron is lógtak. Torkug szakadtáig buzdították csapatunkat. Csodálatos látványvilág.
Két mindenre felkészült nemzeti együttes. Izgalmas, pillanatra meg nem álló történetet varázsoltak a pályára.
Dávid megpróbálta legyõzni Góliátot. A csatát megnyerte, de a háborút elveszítette.
Eddigi történetünk során még mindig kikaptunk az ukránoktól, akik kétszer játszottak EB döntõt, voltak negyedikek Európa bajnokságon és Világbajnokságon.
Elõzetesen reális esélyünk nem sok volt a továbbjutásra, mi mégis bíztunk.
Nem érdekelt senkit a statisztika. Itt volt a 12 mindenre elszánt magyar játékos, akik február végén már maguk mellé állították a szurkolókat. Mertünk álmodni.
Igaz egy korai góllal megpróbáltak észre téríteni vendégeink.
A következõ 32 perc volt a mienk. Játékosoké, vezetõké, szurkolóké. Négy gólt rúgtunk és a mennyországban éreztük magunkat.
Majd szétrobbant a csarnok a feszültségtõl.
S aztán jött az ördögi drámaíró, aki lelökött onnan fentrõl bennünket. Átírta az általunk megálmodott történetet és visszaállította az eredeti rendet.
Kihullott a kezünkbõl minden.
E mérkõzés után nagyon nehéz vidámnak maradni, de túlélést biztosíthat, ha a tegnapi estébõl csak a szépre emlékezünk.
Arra, hogy ez a maroknyi szelete az országnak a maximumot hozta ki magából.
Arra, hogy a kiesés ellenére a publikum percekig éltette játékosainkat.
Emlékezzünk a szépre, építkezzünk abból, s bízzunk benne legközelebb már két maroknyi szelete lesz az országnak, mely így teljesít, majd egyre több és több.
S a bizakodás, emlékezés mellett együtt tegyünk sokat azért, hogy a 2010-es magyarországi Eb döntõn csapatunk ne csak 38 percig tudjon fenntartani bennünket!
