Nem olyan régen tértem haza külföldrõl, és magamban elterveztem, hogy egy darabig most nem hagyom el a „Teknõt", ám vasárnap megszegtem mindezt.
Néhány „agyament" sportbaráttal vettük a bátorságot, és Conegliano felé vettük az irányt.
Sokáig én sem tudtam merre is van ez az olasz kisváros, de néhány perc keresgélés után hamar kiböktem. Valahol Padova és Udine között terül el félúton, az A27-es és A28-as utak keresztezõdésében. S hogy miért pont Conegliano? Roppant egyszerû. Ez a kisváros rendezte az UEFA Futsal Cup egyik Elit Körének csoportküzdelmeit. A négy csapatból már csak kettõ maradt versenyben, az elsõ, Final Four-os helyért, a hazai Luparennse és a spanyol bajnok El Pozo Murcia gárdája. Vasárnap este õk ketten mérkõznek az utolsó csoportmeccsen, és ez nem akármilyen csemegének ígérkezik, ezt élõben kell látni. Így hát mi sem tétovázunk, már reggel hétkor kocsiba vágódunk, s elindul a közel nyolcórás utazás.
Bár a derbi csak este 20:30-kor kezdõdik, de mi kíváncsiak vagyunk a kvartett harmadik helyérõl döntõ „elõmeccsre" is. A transzfer-re egy szavunk se lehet, tévével, asztallal ellátott luxusjármûvel robogunk.
A feledik kilométernél már kávéval kezdünk, de hamar végzünk, így nem idõzünk sokat az amerikai mûanyaggyár kihelyezett egységében. A kocsiban aztán elõkerülnek a reggeli szendvicsek, meg a fogpiszkálók, melyekkel leginkább egymást „böködjük", van olyan is, akinél egy egész doboz van, és onnan osztja a népet. Persze a jó hangulathoz elengedhetetlenek ezek „kóstolgatások", még ha néha az ember bele is szalad egy-két „sortûzbe".
Az Alpok gyönyörû hegygerincei között hamar átkelünk, néhány kanyarban repülnek a cuccok az asztalról, de a menetbiztonság továbbra sem csökken.(Köszönjük Attila!)
Lassan megérkezünk az Coneglianoba, s a Zoppas Arena névre hallgató csarnok kilétét is hamar felfedjük, viszont olyan éttermet nem találunk, amelyik esetleg nyitva is van.
Vasárnap délután öt óra Olaszországban állítólag holtidõ, így marad egy croissant, pizza pedig majd este a derbi után.
Dóczi János, Szedlák Csilla, Tóth Keve, Nagy Attila, Jávor Péter
Kissé üres gyomorral baktatunk vissza az arénához, ahol szép lassan gyülekeznek már.
Mi is átvesszük a jegyeket, amiket elõre rendeltünk, sõt még kulcstartót is kapunk.
Benn a sportcsarnokban hamar kiderül, hogy a küzdõtérre nem fogunk bebocsájtást nyerni, így bukni látszanak a kiváló fotók, hiába hozta Csilli az „extra-hiper-szuper Zenit" fényképezõjét. Az elsõ találkozót figyelve szomorúan állapítjuk meg, hogy milyen biztosak labdával, és hogy már a grúz csapatban is sokasodnak a brazilok, illetve a brazil kinézetû fiatalemberek, a Charleroi Action 21 csapatáról nem is beszélve. 
Nagy Attila, Tóth Keve, Kis János, Jávor Péter, Dóczi János
A Charleroi szurkolói
Szedlák Csilla és a belga játékosok
Miközben az elõmeccs lassan véget ér (4-3-ra marad alul a belga csapat a Tbilisi-vel szemben), a lelátókra kezdenek beszállingózni az emberek, s bár nincs telt ház, lehetünk vagy háromezren. Természetesen az est fõszereplõire sem kell sokat várni, elõször a Luparense gárdája mutatja meg magát. Mindkét együttes többször, hosszú ideig nyújt, majd fokozatosan növelik a sebességet a bemelegítés során. 
Tömött lelátó
Az elsõ félidõben nem látunk gólt, ennek ellenére nem unatkozunk, csak lessük a különbözõ figurákat, és sajnálkozunk kicsit, hogy a Murciánál mindig valami hiba csúszik az utolsó passzokba, vagy a helyzeteket nem sikerül értékesíteni. A szabálytalanságok viszont gyûlnek mindkét oldalon, pár perccel a szünet elõtt mindkét gárda jegyzi az ötödiket, és ebbõl konfliktus is támad, mert a játékvezetõk sípja két esetben is néma marad, amikor a „helyi" kedvencek kerülnek a földre. A második játékrészben aztán megszûnik a góléhínség, a 26. percben megszerzi a vezetést az olasz gárda, és ekkor elkezd felpörögni - az addig sem unalmas és lassú - mérkõzés. Többen ekkor az eredményjelzõre nézünk, és talán ugyanarra gondolunk: miért NEM tart még két órán keresztül ez a mérkõzés? Közben oda-oda bökünk egymásnak néhány észrevételt a meccsel kapcsolatban.
Öt perccel a vezetõ gól után Kike egalizál, mi pedig dörzsöljük (és köpködjük) a tenyerünket. Még ugyanebben a minutumban újabb hazai találat esik, amire Wilde szinte azonnal válaszol.
A szabálytalanságok forgatókönyve hasonlóan alakul, mint az elsõ félidõben, azzal a különbséggel, hogy a bírók ekkor 3! kisbüntetõt is megítélnek a Luparensének, a Murciának viszont egyet sem, pedig két esetben is tiszta, egyértelmû a szituáció. Barro azonban nem csinál ebbõl lelkiismereti kérdést, és a háromból kettõt a kapuba helyez (az elsõt csak kapufára rúgja).
A spanyoloktól Wilde még villan egyszer, de a végén a kapuslehozatallal sincs szerencséjük, mert az olaszok ebbõl is „behúznak egyet".
Vinicius szépítõ találata az utolsó percben még lehûti a hazai drukkereket, de sajnos kevés idõ van már vissza, és Alvaro nem tudja idõben „begyömöszölni" a labdát a kapuba.
Marad az 5-4 a Luparense javára, ami azt jelenti, hogy elõször a Futsal Cup történetében, egy olasz gárda került a Final Four döntõjébe. A pályán eufórikus hangulat lett úrrá, a helyi közönség pedig vastapssal jutalmazta õket a kiváló teljesítményért.
A „hispánok" természetesen hevesen reklamáltak a játékvezetõknél, s valljuk meg, volt is igazuk.
Fede Vidal és Szedlák Csilla
A meccs után szándékaink közt szerepelt bejutni a sajtótájékoztatóra, de valahogy mindig fennakadtunk valami helyi „digón". A magyar ember azonban mindig feltalálja magát, így mi is, és sikerült néhány kérdést feltenni Fran Serrejón-nak a Murcia szakosztályelnõkének, és a Luparense spanyol edzõjének, Fede Vidal-nak a folyosón, amiért cserébe kaptak egy kis magyar „szakanyagot" ajándékba. A csarnokból kijõve próbáltunk felébredni csipkerózsika álmunkból, és keresni valami pizzeriát.
Végül „Gennaro" éttermében kötöttünk ki, ahol belépéskor gyanús volt a hatalmas foglalt asztal. Feltevésünk beigazolódott, hiszen amikor mi már javában ettünk, akkor kezdtek szállingózni az olasz-brazil játékosok, és egy asztallal arrébb õk is elfogyasztották a támogatókkal, és a vezetõkkel, a jól megérdemelt vacsorát.
A „taxi" éjfél környékén hörgött fel újra, akkor sikerült elhagyni a Conegliano táblát.
Mielõtt a kocsiban néhányan álomra hajtottuk a fejünket, még megnéztük a fotókat, és örömmel konstatáltuk, hogy a csinos fotóslány (Csilli) fentrõl gyönyörû képeket készített.
Mielõtt azonban elkezdtem volna horkolni, két dolog is eszembe jutott.
Az egyik, hogy mikor fogok újra ilyen derbit látni élõben? Egy olyan derbit ahol a sportág minden tartozékát, szépségét látom. Egy olyan derbit, ami után úgy jövök ki a csarnokból, hogy madarat lehet velem fogatni. Válasz: talán majd az Európa-bajnokságon.
A másik, hogy érdekes volt úgy nézni meccset, hogy közben volt megjegyzésünk az adott szituációra, és esetleg a másiknak is volt róla véleménye. Önkritikától duzzadva azt még véletlenül se mondom, hogy valamiféle elemzés zajlott, hanem csak amolyan több szem többet lát alapon próbáltuk fentrõl követni a játékot. S még a vacsoránál is errõl beszéltünk, hogy 5 a 4 ellen hogyan „rohangáltak".
Talán csak egy baj volt!(?) Kevés volt a szem, a szempár. A magyar szempár. Minden magyar futsal-edzõnek látni kellett volna ezt a meccset élõben! Milyen jó lett volna, ha egy nagy busz ment volna a derbire!
Sajnálom azokat, akik lemaradtak róla, és örülök, hogy én a helyszínen lehettem. Aki szeretné felvételrõl megnézni, többekkel is felveheti a kapcsolatot: Naszályi Alival, Nagy Attilával, vagy esetleg velem.
Mikor érkeztük? Reggel fél kilenckor. Volt, aki egybõl ment dolgozni, volt aki ment haza pihenni.
Feledhetetlen volt.
Több szem többet lát alapon bemondtuk, nem volt elég szem.
Jávor Péter
