BELGA SZÉKELYEK
Keserû szívvel bizony mondom nektek,
Ti csonka-magyarok
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ma már a végeken dobog
Minden este eszembe jutottak Remenyik Sándor sorai, amikor beléptem az UEFA FUTSAL KUPA játéknapjain a Székelyudvarhelyi sportcsarnok küzdõterére. A felharsanó üdvrivalgás, az összecsattanó tenyerek, a büszke és szeretetteljes pillantások, a csodálatos hangulat leírhatatlan élmény volt. Pályára érkezésünkkor, a piros kartonokra írt fekete betûk egyszerre emelkedtek a magasba, egységbe szólítva mindenkit, akik szíve a székely színek színekért dobog. Még az idõsebbek is tapssal, felállva üdvözölték kedvenceiket, a székely medvék felülmúlták önmagukat. Lengették a zászlókat az emberek, az elsõ sorokban, a csillogó szemû kisgyermekek között még karonûlõket is láttam.
Hiába no, ott volt mindenki, senki sem akart kimaradni, hiszen erre a pár estére bekukkantott hozzánk Európa. Megvalósult egy álom, amelyre talán még a megalakulás pillanatában gondolni sem mertek a csapat megálmodói és útnakindítói. Nemzetközi mérkõzéseket, a Bajnokok ligájának küzdelmeit játszhatta csapatunk a városunkban, vendégül látva többek között a nemrég még Európa trónján ülõ belga bajnokot is. Azokat a vérprofikat, akik nem sokat törõdnek a világgal, számukra kizárólag csak az eredményességük a fontos. Akik ki sem léphettek a szállodából, csak az edzésekre, és a mérkõzésekre hagyhatták el azt. Akik egy ilyen eredménycentrikus világból, olyan messzirõl jöttek, azoknak még az elsõ nap el kellett magyarázni, miért is beszél itt mindenki magyarul, Románia kellõs közepén. Talán a válasz hallatán többen hitetlenkedtek, netán legyintettek is, de amikor beléptek a csarnokba és elkezdõdött a mérkõzés, akkor minden megvilágosodott számukra.
Látták, hogy a közönségünk elejétõl a végéig megállás nélkül bíztat bennünket. Ha bajban voltunk nem roskadtak magukba, hanem felállva, egyre nagyobb hangerõvel biztattak minket. Európa egykori, és talán leendõ bajnokcsapata megértette, hogy nekünk itt, minden találkozónk nemzetközi. Rájöttek, hogy itt a végeken, a gyõzelem nem élet-halál kérdése, hanem sokkal több annál. Az ittenieknek, a sportbéli sikerek adják vissza a hitet, hogy a székely mégis csak boldogulhat, õ is lehet nyertes. Õk pedig büszkék akarnak lenni azokra, akik õket képviselik. Ebben a csarnokban, már több mint egy éve, nem kaptunk ki!
Nagy felelõsség ez, édes teher játékosaim vállán, de cserébe, mindig olyan bíztatást kapunk, amely megsokszorozza az erõnket. Most talán ez még inkább így volt, hiszen ezúttal, az egész kontinensnek, az egész világnak kellett megmutatni, mennyit ér egy székely csapat. Átérezték ezt a fiaim is, és talán nem véletlenül, de tény, többnyire vesztes helyzetekben játszottunk a legjobban. Nem ismertünk lehetetlent, és akkor, küzdeni akarásunk, látványos játékkal, és eredményességgel is párosult. Tudtuk, nem veszíthetünk.
Magyar a székelyért, székely a magyarért küzdött. Ezen a néhány estén, biztosan itt dobogott Magyarország szíve. A mérkõzések végén pedig, mindig felemelõ érzés volt hallgatni a székely himnuszt. Azt a fohászt, amely talán már csak az egyetlen összetartó fonál, az oldott kéveként széthullani látszó erdélyi magyarok számára. Egy ima, amelytõl itt igazán magyar a székely, és amitõl igyekszik székely lenni a magyar.
Utolsó mérkõzésünkön már megérezhettek ebbõl valamit a belgák is, hiszen a búsan felcsendülõ dallam elsõ sorainál beálltak közénk, hogy részesei legyenek annak a katarzisnak, amelyet mi, mérkõzésrõl - mérkõzésre átélhetünk. Egy kicsit, néhány pillanatra, õk, a vérprofik is, székellyé váltak, hogy aztán ezt a képet megõrizhessék magukban, és elvihessék Európának abba a felébe, ahol fogalmuk sincs milyen a magyar sors. Miért kell itt így szurkolni, mit jelent itt a végeken, székely - magyarnak lenni.
KOZMA MIHÁLY
