Emlékszem arra a féktelen boldogságra, amit akkor éreztem, amikor az elsõ magyar bajnoki címemet sikerült megszerezni. Pont szülõvárosomban, Debrecenben játszottunk a Csõ-vel, azzal a csapattal, amelyet már mindenki leírt. Határtalan örömünket az sem fékezte, hogy egyetlen szurkoló és vezetõ sem volt velünk, Leültünk néhány sörre a sportcsarnok büféjébe és egymás vállát veregettük, csillogó szemekkel dicsértük egymást.
A következõ évek címnyerései se, hoztak változást, belterjes sportágunkban, csak a bennfentesekkel tudtunk ünnepelni. Talán Fradi csarnokban, az elsõ bajnokok ligájába jutás küzdelmei után érezhettük azt, hogy a maroknyi szimpatizánsunkon kívül, másokat sem hagyott hidegen a gyõzelmünk. Csodás érzés volt az is, amikor válogatottunkkal sikerült ugyancsak ebben a csarnokban kivívnunk az EB döntõbe jutást.
Bár jelentõségében egyik sem volt kisebb eredmény, mint a legutóbb Romániába nyert bajnoki cím, de most, hangulatában egy teljesen más, eddig soha nem tapasztalt ünneplésnek lehettünk részesei. Több ezer ember az egész találkozón szûnni nem akaró lelkesedéssel buzdított bennünket a csordultig telt sportcsarnokban. 
A lefújás pillanatában pedig az örömük és a lelkesedésük szinte szétfeszítette a csarnokot.
A kissebségi lét, a nehéz sors, a sorozatos igazságtalanság elviselése, a bajnoki cím nélküli böjtös évek terhe szakadt ki a lelkekbõl. Ölelkeztek, sírtak és nevettek az emberek. Lassan mindenki felfogta, amire évek óta várnak, az most, ebben a pillanatban bekövetkezett. Bajnok a csapat, és õk ismét együtt kukkanthattak be a játékosokkal, ha csak egy pillanatra is, a székely mennyországba. Érzõdött, hogy sokáig nem bírják ki a helyükön, át szeretnék ölelni az egész világot. Beözönlöttek a pályára, és szorítottak csókoltak mindenkit. Majd összeroppantottak néhányunkat. Sem õk, sem mi nem tudtunk igazán mit kezdeni az örömünkkel, csak azt éreztük, a csodák földjén élünk. Mi is öleltük azokat, akik mellettünk álltak a legnehezebb pillanatokban is.
És ekkor felhangzott a székely himnusz. Egységbe szólítva ezzel az ünneplõket, és mederbe szorítva a féktelen örömet. 
Sírt játékos és nézõ, gyermek és aggastyán, hirtelen székely lett a magyar, a brazil, és a román. Csodálatos katarzis volt! Aztán az ereklyevadászok leszedtek mindenkirõl szinte mindent, a játékosok örömmel adtak azoknak, akiktõl egész évben igen sokat kaptak. Tiszteletkör a kupával és az érmekkel, boldogság és büszkeség mindenütt. Nézõ és játékos, nézõtér és a pálya teljesen egybeforrt. Senki sem akarta abbahagyni az ünneplést, mintha nem akarnák elengedni ezeket, a múló pillanatokat.
A nemrég felavatott milleneumi emlékmûhöz tódult a tömeg, ahol már a híres cigányprímás húzta azokat a dalokat, amelyeket sokáig csak suttogva lehetett énekelni. Most százak torkából harsant fel az, ami talán még most is tiltott. A féktelen örömhöz a taxisok is csatlakoztak, és személyautókkal kiegészülve alkalmi konvojt alkotva végigvitték a játékosokat és a szurkolókat a városon. Dudálva énekelve adták tudtára, a néhol már alvóvárosnak a szenzáció hírét: bajnok lett az SK. Azon az éjszakán talán be se zártak a legfelkapottabb szórakozóhelyek, mert senki sem akart aludni. Talán csak az újság szunnyadt el egy kicsit, amelynek reggeli megjelenésére vártunk, hogy elsõ kézbõl olvashassuk mit is éltünk át tegnap a boldogság és a csodák világában. 
KOZMA MIHÁLY
