Amikor a csoda másodpercekre van
2016.11.21 | 08:39
Madarász János blogja az 1. Futsal Club Veszprém mögött hagyott találkozókról, fókuszban a címvédő Rába ETO elleni találkozóval.
Egy csodálatos mérkőzésen vagyunk túl. Ugye mindenki tudja, melyik mérkőzésről fogok most írni!? Természetesen a győri találkozó tapasztalatait osztom meg veletek először.
Készültünk a csodára és itt nem csak a csapatomra gondolok, hanem a szurkolókra is. Szép számmal kísértek el minket, hogy segítsenek minket az emberfeletti teljesítményhez. Igen, emberfelettit írtam, mert számunkra a Győr olyan, mint mondjuk a futsalválogatottunknak a spanyol nemzeti együttes.
Tudtuk, hogy a nagyobb tudást óriási alázattal, hittel és fegyelemmel tudjuk kompenzálni. Ellenfelünk az első percekben nagyon nekünk esett, s akkor egy picit meg is ijedtem. Mondtam, hogy ha nem tudjuk gyorsan felvenni a versenyt velük, akkor egy méretes zakóba futhatunk bele. De mindig volt valami vagy valaki, aki megmentett minket a krízis helyzetekben. Aztán szépen lassan sikerült felvenni azt az elképesztő tempót, ami a mérkőzést jellemeztet.
A csarnokban rég nem látott hangulat volt, amitől a játékosok szárnyakat kaptak mindkét oldalon. Aztán szépen lassan kezdtem látni, hogy ez nem egy szimpla magyar bajnoki mérkőzés, annál sokkal több. Iramában és színvonalában is megütötte a nemzetközi szintet. Elképesztő teljesítmények mindkét oldalon.
Igaz, nálunk ezt kizárólag magyarok hozták, a túloldalon viszont sokkal inkább az idegenlégiósok. Nagyon komoly minőséget képviselnek a nem magyar ajkúak a Győrnél. Képzettek, gyorsak, és szinte nincs olyan helyzet, amikor zavarba jönnének. Ezért nekünk tripla annyit kellett dolgoznunk a mérkőzésen, mint nekik, hiszen ők többet tudnak erről a játékról.
Ettől függetlenül nagyon kellemetlen perceket éltek meg, amit jó volt látni, átélni. Ezer fokon égtek a játékosaim, mindent megtettek annak érdekében, hogy a kilátogató szurkolók ne egy sima kimenetelű meccset lássanak. Aztán egyszer sikerült minket lenullázniuk, amivel megszerezték a vezetést. Akik ismerik a csapatomat és a játékosaimat, azok tudták, hogy a fiúk ezt nem hagyják annyiban. Így is lett. Egy letámadás után labdát szereztünk, amiből sikerült egalizálnunk.
Kezdődhetett minden előröl. Ellenfelünk mindenféle formációval igyekezett megbontani minket, de valaki mindig az útjukat állta. Akkor már talán ők is érezték, hogy itt nem fognak nyolc vagy kilenc góllal nyerni. Az első félidő utolsó másodperceiben aztán végképp rádöbbenhettek erre. Történt ugyanis, hogy szabadrúgást végezhettek el a kapunktól nyolc méterre, de a kombinációjuk nem sikerült, mert a passz után blokkoltuk a lövést. A mi „Gulyink” pedig elindult az ellenfél kapuja felé, de az időhiány miatt látta, hogy esélye sincs közelebb vinni a kapuhoz a labdát, ezért úgy döntött, hogy 23 méterről megpróbálja bevenni ellenfelünk kapuját. Jelentem: a döntés jól sikerült, mert mindenki megdöbbenésére a kapuban kötött ki a labda. Na, hát rég volt ekkora ováció, mint abban a pillanatban. Tehát előnnyel várhattuk a folytatást.
A szünetben láttam a játékosaimon, hogy most már ők is elhiszik, hogy bár piszok erős az ellenfél, mégsem lehetetlen őket megverni. A második félidő is nagyon látványos volt. A mérkőzésben minden benne volt, amiért imádni lehet ezt a sportágat. A közönség is nagyon élvezte, de talán nem nagyon hitték el, mi folyik a csarnokban, mert ők a sima győzelmekhez voltak hozzászokva. Nekünk sikerült megmutatnunk azt, hogy komoly munkával a hiányosságaink ellenére is magas szinten tudunk játszani.
És akkor jött az újabb katarzis: egy villámgyors kontrából növelni tudtuk az előnyünket. Ekkor láttam először pánikot ellenfelünk játékosain. Na persze számítani lehetett rá, hogy még egy lapáttal rá fognak pakolni. Sajnos rápakoltak. Sikerült egyenlíteniük. Gondolhatták ekkor, hogy na, most jött el az a pillanat, amikor megrogyunk. Nem, nem jött el. Valahogy nem akartunk beletörődni abba, hogy itt nem szerezhetünk pontot.
Aztán jött az új hidegzuhany tőlünk: ismét megszereztük a vezetést. Nem hittem a szememnek, hogy mit visznek véghez a játékosaim. Elképesztőek voltak egytől egyig. Eddig is tudtam, hogy a legjobb helyen vagyok edző, ahol mindig bíztak bennem. Legyen szó játékosról, szurkolóról vagy akár az elnökségről. (Na jó, voltak olyan játékosok akik nem kedveltek, de szerencsére ők már nincsenek itt. )
Bocsánat, elkanyarodtam a lényegről. Szóval ismét vezetünk. Utána még a győriek egy picit próbáltak négy a négy ellen visszajönni a meccsbe, de látták, hogy ez most nem fog menni. Ekkor meglépték az utolsó mentsvárat, az öt a négy elleni játékot. Jól tették sajnos. Hamar sikerült egyenlíteniük, húsz másodperccel a vége előtt pedig megnyerniük a mérkőzést.
Viszont én nagyon büszkén tekintettem játékosaimra, s persze nagyon sajnáltam is őket. Fantasztikus munkát végeztek egy jóval esélyesebb csapat ellen. Talán nem vagyok elfogult, ha azt mondom, hogy egy pontot mindenképpen megérdemelték volna.
Természetesen gratuláltunk ellenfelünknek a sikerükhöz. Viszont jól látszik, hogy ez a Győr idegenlégósai nélkül félkarú óriás lenne. Még mielőtt valaki félreértené, nem az ottani magyar játékosokat minősítem le, de egyszerűen látványos a különbség a magyar és a nem magyar játékosai között.
Szerdán Debrecenbe mentünk kupameccsre, ahol egy nagyon szimpatikus ellenféllel találkoztunk. Időnként sikerült ránk ijeszteniük, de azért nem okozott problémát a továbbjutás.
Aztán pénteken a Fradihoz látogattunk. Mindent megpróbáltunk a fővárosban, de sajnos nem tudtuk hozni a mérkőzést. Mi irányítottunk az egész mérkőzés folyamán, de nagyon hiányzott a frissesség és ezt ellenfelünk jól használta ki. Ettől függetlenül nagyon sikeresnek értékelem az első kanyart, mert sok mindent bizonyítottunk magunknak és másoknak is. Most kapnak a játékosaim pár nap pihenőt és felkészülünk az év utolsó három mérkőzésére.
Továbbra is hajrá Veszprém, hajrá magyar futsal!
Madarász „Madi” János
Forrás: vehirsport.hu
A csarnokban rég nem látott hangulat volt, amitől a játékosok szárnyakat kaptak mindkét oldalon. Aztán szépen lassan kezdtem látni, hogy ez nem egy szimpla magyar bajnoki mérkőzés, annál sokkal több. Iramában és színvonalában is megütötte a nemzetközi szintet. Elképesztő teljesítmények mindkét oldalon.
Igaz, nálunk ezt kizárólag magyarok hozták, a túloldalon viszont sokkal inkább az idegenlégiósok. Nagyon komoly minőséget képviselnek a nem magyar ajkúak a Győrnél. Képzettek, gyorsak, és szinte nincs olyan helyzet, amikor zavarba jönnének. Ezért nekünk tripla annyit kellett dolgoznunk a mérkőzésen, mint nekik, hiszen ők többet tudnak erről a játékról.
Ettől függetlenül nagyon kellemetlen perceket éltek meg, amit jó volt látni, átélni. Ezer fokon égtek a játékosaim, mindent megtettek annak érdekében, hogy a kilátogató szurkolók ne egy sima kimenetelű meccset lássanak. Aztán egyszer sikerült minket lenullázniuk, amivel megszerezték a vezetést. Akik ismerik a csapatomat és a játékosaimat, azok tudták, hogy a fiúk ezt nem hagyják annyiban. Így is lett. Egy letámadás után labdát szereztünk, amiből sikerült egalizálnunk.
Kezdődhetett minden előröl. Ellenfelünk mindenféle formációval igyekezett megbontani minket, de valaki mindig az útjukat állta. Akkor már talán ők is érezték, hogy itt nem fognak nyolc vagy kilenc góllal nyerni. Az első félidő utolsó másodperceiben aztán végképp rádöbbenhettek erre. Történt ugyanis, hogy szabadrúgást végezhettek el a kapunktól nyolc méterre, de a kombinációjuk nem sikerült, mert a passz után blokkoltuk a lövést. A mi „Gulyink” pedig elindult az ellenfél kapuja felé, de az időhiány miatt látta, hogy esélye sincs közelebb vinni a kapuhoz a labdát, ezért úgy döntött, hogy 23 méterről megpróbálja bevenni ellenfelünk kapuját. Jelentem: a döntés jól sikerült, mert mindenki megdöbbenésére a kapuban kötött ki a labda. Na, hát rég volt ekkora ováció, mint abban a pillanatban. Tehát előnnyel várhattuk a folytatást.
A szünetben láttam a játékosaimon, hogy most már ők is elhiszik, hogy bár piszok erős az ellenfél, mégsem lehetetlen őket megverni. A második félidő is nagyon látványos volt. A mérkőzésben minden benne volt, amiért imádni lehet ezt a sportágat. A közönség is nagyon élvezte, de talán nem nagyon hitték el, mi folyik a csarnokban, mert ők a sima győzelmekhez voltak hozzászokva. Nekünk sikerült megmutatnunk azt, hogy komoly munkával a hiányosságaink ellenére is magas szinten tudunk játszani.
És akkor jött az újabb katarzis: egy villámgyors kontrából növelni tudtuk az előnyünket. Ekkor láttam először pánikot ellenfelünk játékosain. Na persze számítani lehetett rá, hogy még egy lapáttal rá fognak pakolni. Sajnos rápakoltak. Sikerült egyenlíteniük. Gondolhatták ekkor, hogy na, most jött el az a pillanat, amikor megrogyunk. Nem, nem jött el. Valahogy nem akartunk beletörődni abba, hogy itt nem szerezhetünk pontot.
Aztán jött az új hidegzuhany tőlünk: ismét megszereztük a vezetést. Nem hittem a szememnek, hogy mit visznek véghez a játékosaim. Elképesztőek voltak egytől egyig. Eddig is tudtam, hogy a legjobb helyen vagyok edző, ahol mindig bíztak bennem. Legyen szó játékosról, szurkolóról vagy akár az elnökségről. (Na jó, voltak olyan játékosok akik nem kedveltek, de szerencsére ők már nincsenek itt. )
Bocsánat, elkanyarodtam a lényegről. Szóval ismét vezetünk. Utána még a győriek egy picit próbáltak négy a négy ellen visszajönni a meccsbe, de látták, hogy ez most nem fog menni. Ekkor meglépték az utolsó mentsvárat, az öt a négy elleni játékot. Jól tették sajnos. Hamar sikerült egyenlíteniük, húsz másodperccel a vége előtt pedig megnyerniük a mérkőzést.
Viszont én nagyon büszkén tekintettem játékosaimra, s persze nagyon sajnáltam is őket. Fantasztikus munkát végeztek egy jóval esélyesebb csapat ellen. Talán nem vagyok elfogult, ha azt mondom, hogy egy pontot mindenképpen megérdemelték volna.
Természetesen gratuláltunk ellenfelünknek a sikerükhöz. Viszont jól látszik, hogy ez a Győr idegenlégósai nélkül félkarú óriás lenne. Még mielőtt valaki félreértené, nem az ottani magyar játékosokat minősítem le, de egyszerűen látványos a különbség a magyar és a nem magyar játékosai között.
Reakciók
Elképesztően sok dicséretet kaptak a játékosaim a mérkőzés után, s nem csak a veszprémi szurkolóktól. Párat idézek azokból, amiket mondtak rólunk. Egy számorma idegen: „Én a Győrnek szurkoltam, de a ti csapatotok sokkal szerethetőbb és szimpatikusabb.” Egy másik győri szimpatizáns: „Végül a pénz nyert, de ti nem veszítettetek.” Egy sportvezető: „Mit csináltál ezzel a Püspök gyerekkel? Itt nem tudott focizni, most meg bármelyik győri magyarral elcserélném.” Ismét egy győri szurkoló: „Példaértékű a magyar futsalnak az a hozzáállás, amit ti mutattatok.” Egy edző: „Én nem a győriek példáját szeretném járni a csapatommal, hanem a tieteket.” Szóval azt hiszem, van mire büszkének lennünk.Erőltetett menet
Ezek után jött egy olyan hét, amiről már hetek óta tudtam, hogy borzasztó nehéz lesz. Hétfőn Nyírgyulaj, szerdán Debrecen, pénteken Fradi. Mondtam is magamban, hogy ezt nem lesz egyszerű túlélnünk. Hétfőn egy nagyon kellemetlen ellenféllel kellett megküzdenünk, de szerencsére azt sikerrel vettük. Bár megszenvedtünk, de úgy véle, azt a mérkőzést magunknak tettük nehézzé.
Szerdán Debrecenbe mentünk kupameccsre, ahol egy nagyon szimpatikus ellenféllel találkoztunk. Időnként sikerült ránk ijeszteniük, de azért nem okozott problémát a továbbjutás.
Aztán pénteken a Fradihoz látogattunk. Mindent megpróbáltunk a fővárosban, de sajnos nem tudtuk hozni a mérkőzést. Mi irányítottunk az egész mérkőzés folyamán, de nagyon hiányzott a frissesség és ezt ellenfelünk jól használta ki. Ettől függetlenül nagyon sikeresnek értékelem az első kanyart, mert sok mindent bizonyítottunk magunknak és másoknak is. Most kapnak a játékosaim pár nap pihenőt és felkészülünk az év utolsó három mérkőzésére.
Továbbra is hajrá Veszprém, hajrá magyar futsal!
Madarász „Madi” János
Forrás: vehirsport.hu
