Kézilabda szurkolóként egy szerencsés véletlennek köszönhetõen kerültem bele a futsal bámulatos világába. Annyi történt, hogy sokunk óriási szerencséjére szülõvárosom Gyöngyös kapta a magyar futsal válogatott VB kvalifikációs tornájának rendezési jogát. Minthogy nemzeti csapatról volt szó, szurkolótársaimmal a Gyöngyösi Kézilabda Szurkolói Klub tagjaival úgy döntöttünk,hogy aktív szurkolásunkkal kivesszük részünket a magyar sikerbõl. Itt kezdõdött...
Ezek után részesei voltunk egy nagyszerû magyar válogatott sikerének, amelyet az egész csarnok felállva ünnepelt a végsõ sikerének pillanatában. Nem lett volna ezzel sem semmi baj. A gyöngyösi sportcsarnokban ekkora örömöt és eufóriát még soha nem érzett senki. Na jól van oda is tettük magunkat rendesen szurkolásban, de mit sem ért volna az egész, ha nem lett volna a pályán egy olyan magyar CSAPAT, amit láthattunk. Õszintén szólva csak akkor tudtam meg, hogy a CSAPAT elsõ sora az anyaországtól távol Székelyudvarhelyen játszik. Egyre többet olvasgattam honlapjukat és így a messzi távolból nagyon szimpatikusnak tûntek nekem szurkolóik, akik magukat csak székely medvéknek nevezik. Megfogadtam magamban, hogy, ha tehetem erdélyi utam alatt meglátogatom õket egy bajnoki mérkõzésen. Így is történt...
A fórumukon található törzshelyet a megbeszélt idõben felkerestem, hogy még a mérkõzés elõtt találkozhassunk. Nem volt ott senki és a vendéglátó egység is zárva volt. 5 perc sem telt el, még valaki észrevette, hogy tanácstalanul bolyongok ott és szívélyesen elmagyarázta, hogy hová helyezték át a találkozót. Itt össze is futottam az elsõ szurkolókkal, akik készségesen segítettek mindenben. Mondanom sem kell, hogy akárhogyan is erõsködtem soha nem hagytak fizetni, pedig az ottani életszínvonal és a hazai között még mindig nagy különbségek vannak. Ne ez teszi az embert! Úgy szereztek nekem a mérkõzésre szóló belépõt, hogy észre sem vettem ki és mikor intézett nekem bármit. Bementünk a csarnokba és azon nyomban a "B" közép kellõs közepén találtam magam. Körülnéztem fiatal srácok idõsebb urak és mindenki egy csokorban. Nem egy tipikus itthoni szurkolói csapat. És amit ezek után csináltunk, már belõlem is tiszteletbeli medve lett az káprázatos volt. Nem az itthon szokásos rigmusaik vannak, hanem minden szinte népdalba öntve került elõadásra. Szüntelenül, folyton-folyvást az egész mérkõzés alatt. Ha most belegondolok abba a hangulatba a mai napig borsódzik a hátam az egésztõl.
Ami a végén történt azt sikerült meg is könnyeznem. A Székelyudvarhely 7-1-es gyõzelme után felállt az egész csarnok, aki tudott összekapaszkodott a mellette állóval és az egész csarnok elénekelte a székely himnuszt. Úgy húztak onnan el székely testvéreim, hogy gyere mennünk kell. Egyszerûen nem akartam, hogy elmúljon ez a pillanat. Nem is fog, mert a lelkem mélyén örökké megmarad! A meccs után Kozma Misivel és az egész csapattal valamint a medvék egyes tagjaival együtt beszélgettünk egészen a hajnali órákig. Annyira együtt volt az egész társaság, hogy szinte nem is akartunk hazamenni.
Ennek a csapatnak lelke van és együtt akarják a sikert. A játékosok, az edzõ, a szurkolók, a város vezetése mindenki. Az igazi érték a lelkek mélyén van. Azt a pillanatot, ahogy Kozma Misi a nyakában viselte kedvenc kézilabda csapatom sálját azt látni kellett volna mindenkinek. A medvék is kaptak egyet ajándékba. Õk megértették, hogy ezekkel az apróságokkal azt jelezzük feléjük, hogy velük vagyunk. Azt hiszem ezek után én is részben székely medve lettem!
Szanyi Tamás
