Tóth Angelikát nagyon szerették Beretyóújfaluban, éppúgy mint Debrecenben és Marosvásárhelyen is. Kevesen mondhatják el magukról, hogy nagypályán éppúgy sikeresek voltak, mint futsalban és strandfociban, Anginak mindez sikerült!
Sajnos a kitűnő játékost alaposan próbára tette az élet, és nem túlzás azt állítani, élete meccsét vívja az éppen ma a 31. születésnapját ünneplő hajdúsági legenda. Mi nagyon szurkolunk neki és hisszük, hogy mások is erőt tudnak meríteni abból a mentalitásból, ami sportolóként és a betegsége diagnosztizálása óta jellemezte.
– Angi, először is engedd meg, hogy boldog születésnapot kívánjak neked. Korábban gyakran készítettem veled interjút annak apropóján, hogy miként bolondítottad meg éppen aktuális ellenfeleitek védelmét, most azonban még Smuczer Angélánál és Schumi Dóránál is keményebb ellenféllel kell felvenned a harcot. Meg is nevezem: a sclerosis multiplexszel. Bárhogy kutatom emlékeimben, nem voltál sohasem sérülékeny vagy éppen betegséggel küszködő játékos, mérkőzést is ritkán hagytál ki. Számomra nem volt előjele ennek az alattomos betegségnek.
Mikor érezted először, hogy valami nincs rendben az egészségeddel?
– Nagyon szépen köszönöm a gratulációt! Igen, volt szerencsénk néhányszor egymás között megosztani pár gondolatot, ezért is örültem neki, hogy először neked, ilyen formában tudok a helyzetemről kicsit több információt átadni. Az általad felsorolt játékosokkal sem volt egyszerű dolgom, sőt…, de most egy kicsit nehezebb és másabb területen kell helytállnom. Ez egy autoimmun betegség, ami nálam kialakult, holott korábban nem voltam sérülékeny, meccset sem igazán hagytam ki. A betegség előjele már karrierem elején megmutatkozott, amit persze nem éreztem ennyire jelentősnek. Még az MVFC kötelékein belül futsaloztam nagyjából 15-16 évesen, amikor kezdődött az egész. Tisztán emlékszem az első jelre: edzés közben, a félpályán, állva vártam a labdát a kapus felől, magasan, és hirtelen elhomályosult egy pillanatra minden, sem a társaimat, sem a labdát nem láttam. De ez hirtelen el is múlt, azóta néha-néha előjött, de annyira nem zavaróan. Talán kissé naivan a stresszre fogtam, hiszen óriási volt bennem a bizonyítási vágy, hogy a felnőtt csapatban is húzóember legyek. Pörögtek a napok, hónapok, számomra úgy alakult minden, ahogy terveztem: bemutatkozhattam az NB I-ben, játszottam a Magyar Kupában, a strandfoci-bajnokságban, nagypályán. Miután elkerültem a DEAC-hoz, ez a probléma jelentkezett, úgy voltam vele, túl vagyok a nehezén , rendben vagyok. Ment is szekér, talán túl gyorsan is, de ennek nagyon örültem. Kedves csapattársam és jó barátom Csiszár Heni, aki akkor marosvásárhelyi ASA-nál nagypályázott, megfűzött, hogy menjek próbajátékra Romániába. Mentem. Sikerült. Boldog voltam. Nagypályás karrierem volt ekkor már előtérben, de amikor „elengedtek” , futsalozni hazajöttem és segítettem a debreceni csapatot. ASA-nál töltött időszak elején újra előjött a probléma, éreztem, hogy valami nincs rendben…
Szenvedtem, szerettem volna megmutatni , hogy nem véletlenül vagyok itt, de valami nem stimmelt. Nehéz időszak jött. A látásom folyamatosan romlott, szerencsére mind a csapat, mind a vezetőség türelmes volt velem, segítettek bármiben, így kerültem el az ottani kórház szemészetére . Alaposan kivizsgáltak, már akkor jelezték, hogy ez más probléma. Folytattam tovább, edzettem, meccseken vettem részt, aztán az egyik tréningen éreztem, gond van a koordinációmmal. Botladoztam, abban a pillanatban tudtam baj van.
Szörnyű érzés volt! Pontosan már nem tudom, de elég hamar jeleztem , hogy így nem fog menni és alapos vizsgálatokra lesz szükségem. Hazajöttem Magyarországra és elkezdődött a kivizsgálások sora. Nagyon sokáig nem tudták megmondani, mi a probléma. Én úgy éreztem abba kell hagyni, mert valami nincs rendben. Néhány évig stagnált az egész, új életet kezdtem, nem tulajdonítottam ennek akkora jelentőséget. Ám egyszer csak újra rosszabbodni kezdett a helyzet. Hosszas vizsgálatok után 2023-ban megtudtam, hogy nagy a baj.
– Amikor megkaptad a pontos diagnózist, mi volt az első reakciód? Összeomlottál, depresszióba estél?
– Belegondolva először nem törtem meg nagyon, sejtettük, hogy valami hasonló problémával kell szembe néznem. Ahogy teltek a napok, hónapok és egyre nagyobb fájdalom és tehetetlenség volt az uralkodó , akkor kezdtem felfogni, majd összeomlani, hogy ilyen nincs. Ennek velejárója a depresszió és az a gondolat, hogy miért pont velem történik mindez?
– Téged a pályán óriási harcosnak ismert mindenki, olyannak aki sosem adja fel a küzdelmet. A sportolói múltad, az a tény, hogy győztes típus vagy, segítséget adhat ahhoz, hogy ezt a csatát sikerrel vívd meg?
– Mindig a maximumra törekedtem, akár kudarc, akár siker ért, mindből csak tanultam. Mindennek oka van, ezekből próbáltam tapasztalatokat leszűrni, ez volt az én védjegyem. Őszintén örülök annak, hogy most jött elő ez a probléma, győztes típus vagyok és erős! Elképzelhető, hogy ha 50 éves koromban jelentkezik, nem bírtam volna így sem fizikálisan, sem mentálisan.
– Egy olyan vérbeli sportember, mint te, miként éli meg, miként éli túl azt, hogy önhibáján kívül, a sors akaratából véget ér pályafutása? Neked a futsal és nagypályás foci volt szinte a mindened.
– Traumaként élem meg, nem igazán tudtam feldolgozni! Hibáztattam mindent és mindenkit. Nincs semmi baj, ez volt az elsődleges gondolatom, ami persze a tagadás része. Nem volt túl jó időszak, nem viseltem jól.
– 2024. július 3.-án a facebookos oldaladra az alábbi szöveget tetted ki: „Nem, nem sérülés… Pár éve eltűntem a szemek elől, se futball, se sport. Egyre többetekkel találkozom nap mint nap, hogy vagyunk és a rég láttalak beszélgetésen túl, jobb esetben kérdések tömkelege. Megsérültem, műtöttek, balesetem volt? Le vagy fogyva… Diéta? Nem! Az még a jobbik eset, ha megkérdezik, mi történt, minthogy bámulnak és értetlenül jár szájról szájra a "nem úgy van az". Bicegek, lassan megyek, botom is előkerül.. Sclerosis multiplexem van… szívós, de én még inkább. Bátran lehet kérdezni, nem harapok. Már nincs 90 perc a pályán, csak a lelátón szotyizunk együtt. Most ez a legfontosabb meccsem... “
Az emberek többsége nem szívesen beszél a betegségéről – ami, persze valahol teljesen érthető – de te a másik utat választottad és leírtad, miért nem láthatunk a pályán! Könnyebb volt a lelkednek, hogy megosztottad a nyilvánossággal, mi történt veled? Vagy más oka volt ennek?
– Nem szívesen beszélünk, ilyenkor megjelenik a sajnálat az emberek szemében. Én azt nem viseltem jól. Évek alatt sok klub, edző, játékos keresett meg leigazolásom miatt. Eleinte sérülésre fogva eltereltem magamról a figyelmet, ez be is jött. Kevesen tudták, mi is az oka annak hogy eltűntem. Egyre több emberrel futottam össze, ismerősökkel, volt csapattársakkal, jó barátokkal. Nem akartam tovább titkolózni. Sokaknak elmondtam szóban is. Ahogy a kiírásom megtörtént, minden könnyebb volt.
– Családtagjaid, csapattársaid, barátaid hogyan fogadták, amikor megtudták, mi van veled?
– A családom és néhány barátom elejétől fogva segített és támogatott, mindenben. Amikor kiderült, sokkolta őket, mára már elfogadták és mindenben mellettem állnak.
– A karriered során mindig célokat tűztél ki magad elé, amiket rövid időn belül el is értél, így lettél a kispályás és nagypályás labdarúgás meghatározó alakja. A jelenlegi helyzetben mi az, amit reális célként ki tudsz tűzni magad elé?
– A célok kevésbé kerültek háttérbe csak egy kicsit át kellett variálnom őket. A sporton kívül is szeretnék meghatározó lenni, bármibe is vágok bele, de elsődleges célom, hogy ezzel megtanuljak élni és a maximumot tudjam kihozni magamból. Ha a sport újra valamilyen formában visszaköszön, állok elébe!
– Mit lehet tudni jelenlegi állapotodról? A sportoláson kívül miben akadályoz a betegséged?
– Minden nap egy kihívás. Folyamatosan romlik az állapotom, nehéz a járás, gyengül a kezem, de ezekkel a nehézségekkel próbálom felvenni a versenyt. Munkahelyet váltottam, számomra már nehéz volt 100 százalékon teljesíteni, más ingerre volt szükségem, teljesen át kellett formálnom a hozzáállásom. Gyógytornára, fizikoterápiára járok folyamatosan, masszőr is foglalkozik velem, edzőterembe is sűrűn járok, erősítenem kell, de nagy hangsúlyt fektetek arra, hogyan is kezeljem a stresszt, rengeteget ronthat az egészségemen.
– Mivel telik egy átlagos napod? Dolgozol mint bárki más, vagy minden energiádat a gyógyulásnak szenteled?
– Próbálom elérni, hogy egyik se menjen a másik kárára. Dolgozom és gyógyulok. Minden téren odafigyelek magamra. Önfegyelem elengedhetetlen, néha botlok, de megtanított a sport ezekre.
– Követed a lelátón vagy a tévé előtt a mérkőzéseket?
– Ha tehetem, a nagypályás válogatott itthoni meccseire kijárok, ha mégsem és lehetőségem van rá, tv-ben követem az eseményeket. Néhány pályatársammal tartom a kapcsolatot, így tudom, mi történik, illetve a közösségi oldalakon követem az eseményeket.
– A betegség sajnos nem válogat, bárki kerülhet hasonló helyzetbe. Azzal, hogy vállaltad az interjút valahol példát mutatsz arra vonatkozóan, hogy nem szabad összeroppanni, hanem igenis küzdeni kell és pozitívnak kell maradni. Érzed ennek a felelősségét? Mit üzensz sorstársaidnak?
– Ezzel most vitatkoznék! Igenis szabad összeroppanni, sőt… Úgy vélem kell is, de ezután szépen lassan fel kell újra építenünk magunkat. Küzdeni kell, van olyan természetesen, amikor az ember bedobná a törölközőt, ilyenkor segíthet a pozitív gondolkodás és hinni kell abban, hogy másnapra jobb lesz a helyzet! Felelősséget mindenképp érzek az emberek felé, sokan ismernek a sport miatt, szeretném ha tisztában lennének ezzel a betegséggel és amiben csak tudok, segítek azoknak, akik hozzám fordulnak! A fiataloknak üzenem, legyen több terv, merjenek belevágni mindenbe, nem tudhatják mikor és milyen élethelyzettel kell szembenézni. A sorstársaimnak pedig azt üzenem, hogy nem vagytok egyedül, tűnhet úgy, hogy minden ellenünk van, de meg kell találni azokat a kapaszkodókat, amelyek segíthetnek abban, hogy elviselhetők legyenek a mindennapok.
– Végezetül, ha már a születésnapoddal kezdtem a beszélgetést, zárjuk is le azzal. Több száz üzenet érkezett eddig is az üzenőfaladra és a szám folyamatosan nő. Barátok, barátnők mellett egykori edzőid is írtak oda, ami sokat elárul emberi nagyságodról. Az, hogy ilyen sokan vannak melletted abból erőt tudsz meríteni és segítheti gyógyulásod?
– Nem hittem volna, hogy mennyien állnak mögöttem! Rengeteg barát, edző, pályatárs keresett fel, biztattak, beszélgettünk, erőt merítettem belőle. Büszke vagyok arra, hogy ennyi mindent tettem korábban azért, ha baj van, mellettem legyenek, akár egy kedves szóval is. Szeretném megköszönni mindenkinek a támogatást, ha csak egy kicsi is, ez számomra felér mindennel!
- Simonyi András -
