Tavasszal mikor legutóbb találkoztunk, megkérdeztem, hogy áll a könyved, majd megjegyeztem, hogy nem a szakmai kíváncsiság hajt, pusztán csak billegett az egyik asztal lába odahaza és jól jönne egy példány, mint az előző könyveidből. Ekkor a magad szokásos stílusában, a szokásos Coca Coládat szorongatva, néhány kedves kötőszó segítségével megjegyezted, hogy Kicsivriág, ha megvennéd az összeset, akkor se adnék belőle egyet sem. De ami fontosabb, hogy már csak a fordításokra vársz, mert készen van a könyv, szóval akár holnap meg is halhatsz.
A viccesnek tűnő közhelynek ekkor nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, csak együtt örültünk, hogy végre kézzelfogható lesz életed főműve, amiért jó pár éjszakát átvirrasztottál és többszázezer billentyűt leütöttél a gépeden. Aztán a nyáron jött a hír a betegségedről, ám nem estünk kétségbe, mert tudtuk, hogy rossz pénz nem vész el. Aki ennyi nehézséget legyőzött, azon holmi betegség nem foghat ki. Jöttek a kezelések, és a még nehezebb időszakok. És a rád jellemző módon a legjobban a féltve őrzött hajkoronádért aggódtál. De szerencsére nem csak a névjegyeddé vált hajadat, hanem az egyedi humorodat sem veszítetted el a legnehezebb időkben, így eszünkbe sem jutott, hogy bármi is kifoghat rajtad.
Aztán péntek délelőtt jött a szomorú valóság, hogy többé nem mondod, hogy na mi van már Kicsivirág? Többé már nem kérhetünk neked a csarnok büféjében egy fél literes Coca Colát (persze kizárólag normált), hogy utána együtt “szakmázzunk” és fejtsük meg a magyar futsal minden gondját, baját. Főleg, hogy nálad jobban senki nem akarta, hogy szeretett sportágunk jobb legyen és fejlődjön, hiszen a megszállottja voltál. Nem tudott senki és semmi eltántorítani a terveidtől, céljaidtól, amivel a magyar futsalt próbáltad önzetlenül segíteni.
Két nap telt el, hogy nem vagy köztünk, de a könnyek még mindig nem jönnek, helyette csak a mosoly van. Mert a szomorúságot és a döbbenetet szinte azonnal felváltja a rengeteg történet, a jobbnál jobb sztorik, amik leperegnek az ember előtt, amiket Veled átélt. Itt van előttem, ahogy az utánozhatatlan, sajátos őszinte stílusodban megkérsz egy naív gondolatom után, hogy ha ráérek, nyugodtan menjek melegebb éghajlatra és lehetőleg ne is jöjjek vissza. Vagy amikor az egyik játékosod nem akart nyugovóra térni egy fontos meccs előtti este, te cserébe másnapra eldugtad a mezét, hogy ne tudjon játszani.
De tudd, hogy nem csak én vagyok könnyek nélkül, hanem még nagyon sokan. Az elmúlt két napban bárkivel beszéltem, a néhány mondatos letargia után már bele is kezdtünk egy-egy történetbe, hogy emlékszel amikor… és tudod, amikor ott a strandfocin…. És jöttek a végeláthatatlan emlékek, történetek, ahol mindnek Te voltál a főszereplője. Mert egy biztos, ahol Te megjelentél, ott a jó kedv és a humor garantált volt. Nem véletlen, hogy bármilyen mérkőzésen megjelentél, rögtön körbe ültek az egykori játékosok, barátok és jöhetett a végtelen “adok-kapok”.
Megannyi játékosnak voltál az edzője, mentora, akik közül rengetegen válogatottságig jutottak. Sokakat illettél meccs közben nem a legirodalmibb stílusban szakmai kritikákkal, hiszen a pályán nálad soha nem volt barátság, mivel ez élet-halál kérdése volt, vagy még annál is több. De mégis szerettünk, hiszen mindegyikünkhöz volt utána egy-két biztató szavad, amit egy ironikus megjegyzéssel azért megfejeltél, nehogy elbízzuk magunkat!
Ám többet már nem hallgathatjuk legendás történeteidet, mert odafent úgy döntöttek, hogy az égi pályák szélén szükség van rád, hogy ott is megtanítsd a védővonalat.
Isten Veled, Kicsivirág!
Machalek Attila
