A magyar futsal fényei még mindig nem tudták átlépni a sötétség határait. Milyen szerepet játszik ez a futsal egyáltalán? Az újszülött gyermek szerepében tetszeleg, vagy az aggastyánéban? Egy biztos, a magyar futsal labirintusában nem olyan nehéz eltévedni.
A 2009-2010-es idény a magyar futsal éve volt. Európa-bajnokságot rendeztünk, a sportág történetében elõször egy tévécsatorna, nevezetesen a sporttelevízió a legnagyobb esélyesre, a késõbbi gyõztesre fókuszálva végigkísérte a bajnoki eseményeket az elejétõl egészen a bajnokavatásig, Nem utolsó sorban, Lódi Tamás bemutatkozhatott a világválogatottban, aminek jelentõségét a szavakkal mesterien bánó francia író, Guy de Maupassant sem tudná átadni, nemhogy én.
A magyar futsal válogatott EB szereplése csak azok számára volt csalódás, akik januárban nyújtottak, vagy nyújtottak volna baráti jobbot ennek a sportágnak. A futsal népesnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetõ tábora egyáltalán nem volt optimista, a legközelebbi „családtagok" pedig csak azért reménykedtek, mert hivatalból ezt kellett tenniük. A realista, de mégis reménykedõ, szakértõ szurkoló, ha létezik ilyen, úgy vágott neki ennek a viadalnak, mint az a vizsgázó, aki tudja, annyit nem tanult, hogy sikeresen levizsgázzon, de valamilyen csoda folytán még átmehet. (Életünkben legalább egyszer mindannyian részesültünk ebbõl az örömbõl.) A brazil klasszis játékosokkal telezsúfolt Azerbajdzsán ellen nem mi voltunk az esélyesek, ennek megfelelõen ki is kaptunk, és mitagadás, a csehek ellen is csak a hazai pálya elõnye szólt mellettünk. Elõzetesen. Aztán, láss csodát, a Papp László Arénában, 7 ezer ember szeme láttára a magyar válogatott már 4-0-ra is vezetett, aztán drámai küzdelemben 6-5-re mégis elvesztette a csatát, pedig a továbbjutáshoz a döntetlen is elég lett volna. A csoda csak megmutatta magát, aztán eltûnt a labirintus homályában.
A kurzívval szedett sorokat január 24-én, a csehek elleni meccs után pötyögtem le.
„Hiszek a Futsalban, a Futball Egyszülött Fiában..."
Most aztán mindannyian tudjuk, hogyan kellett volna csinálni. Hogyan kellett volna legyõzni az azeri brazilokat és a bohém bohémokat. Egy alapvetõ dolgot azonban elfelejtünk: amit mi futsalnak gondolunk, az valójában kispályás foci. Még arra sem vetemednék, hogy kispályás futbalnak nevezzem. A kettõnek annyi köze van egymáshoz, hogy ezt is, azt is gólra játsszák egy sokak által szeretett bõrgolyóval, ám már a golyó sem ugyanaz.
Szép és nemes dolog várni, várakozni, fantasztikus érzés álmokat szövögetni, még szebb ezeket realizálni, azonban a valóságtól sosem szabad elrugaszkodni. Pontosabban lehet, de nem érdemes, mert a fal adja a másikat.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az azeri válogatottat akkor sem tudtuk megverni, amikor Azerbajdzsánban még nem nyomtattak olyan világtérképet, amin Brazília is szerepelt. Pedig a magyar válogatott elsõ sorában olyan klasszisok szerepeltek, mint Simon, Jávor, Zsámár vagy Kénoszt. Azóta 10 év telt el.
A csehekkel 11-szer mérkõztünk meg, és hetedszer szenvedtünk vereséget ellenük. 2001-ben vertük õket utoljára, igaz, azóta, a szombat esti, számunkra szomorú kicsengésû meccsen csak egyszer találkoztunk velük. Bõ egy évvel ezelõtt Ikrényben vertek minket 1-0-ra. Az EB-keret tagjai közül „csupán" hatan voltak jelen azon a meccsen is.
A futsal helyzetén a csoportból való továbbjutás mit sem változtatott volna. (Szintén csak zárójelben jegyezném meg, hogy csoportbeli ellenfeleink végül a bronzéremért csatáztak egymással.) Legfeljebb a szövetségi kapitány, Kozma Mihály helyzetén változtatott volna, azaz az õ pozícióján nem változtatott volna egyáltalán: meggyõzõdésem, ha továbbjutottunk volna, Kozma Mihályt senki nem merte volna felállítani a magyar válogatott kispadjáról.
Jelen pillanatban válogatottunknak nincs szövetségi kapitánya, de szent meggyõzõdésem, hogy ezt a feladatot a sportág jelenlegi helyzetében csak egy magyar szakember tudná jól ellátni. Ez esetben nem tûnne jó megoldásnak, vagy egyáltalán megoldásnak sem a jelenlegi brazil szövetségi kapitány, „Pattogatott Kukorica" Sorato, sem pedig a spanyol futsal félistene, Javier Lozano szerzõdtetése. Lehet, hogy az imént említett szakemberek akkor sem vállalnák a munkát a magyar válogatott élén, ha sikerülne felkutatni a szerzõdtetésükhöz szükséges forrásokat, ami, valljuk be õszintén, a dolgok jelen állása szerint szinte elképzelhetetlen. Mindezek ellenére vallom, hogy egy külföldi szakember jelenléte elengedhetetlen futsalunk életében. Nagy szükség van egy olyan, nagy rutinnal bíró szaktekintélyre, aki felépítené a sportágat. Szépen, alulról felfelé, mert addig, amíg fordított utat járunk be, még csak ne is reménykedjünk. Ha továbbra is a „nagypályás futsaljátékosokra" támaszkodunk, semmi esélyünk semmire.
A futsalban, a nagypályás futball világában tapasztaltakkal ellentétben, rövid idõ alatt nagy eredmények érhetõk el. Erre a legeklatánsabb példa a Duna Takarék ETO FC, amely rögtön az elsõ évben egy mesterhármassal rukkolt elõ. Elõbb megnyerte a kupát, majd a bajnokságot a keményen küzdõ MVFC Berettyóújfalu ellen, és mint ilyen, a szuperkupa is a gyõriek vitrinjébe kerül. A tévéközvetítéseknek köszönhetõen több tízezer ember kísérte figyelemmel a bajnoki döntõ két gyõri meccsét, amire méltán lehet büszke a két csapat szurkolótábora, illetve a két klub vezérkara. A magyar futsalnak jót tett a két gyõri légiós, a brazil Willian Neris és a román Ion Al-Ioani jelenléte a parketten. Ha a magyar gyerekek a magyar klasszisok, Lódi, Gyurcsányi, Balázs, Madarász, Trencsényi, Nagy „Futre" Gábor, Szente Tamás mellett ilyen futsaljátékosokat látnak a pályán, akkor meg fogják kérdezni:
„Bácsi kérem, hol lehet itt futsalozni?
És bizony kell az utánpótlás, mert egyelõre lámpással sem lehetne kikecmeregni ebbõl a labirintusból.
Farkas Norbert
