Január 30-án ért véget a hazánkban megrendezett Futsal Európa-bajnokság, mégis most jött el az ideje, hogy értékeljem a tornát - belülrõl. Tagja voltam ugyanis annak az ELTE-s önkéntes csapatnak, amelyik a budapesti helyszínen segítette az UEFA dolgozóinak munkáját, néhol egészen vicces helyzetekben. Nézzük is meg, milyen volt ez a 10 nap!
A címbeli mondat nem tõlem, hanem a magyar futsal-válogatott szövetségi kapitányától, Kozma Mihálytól származik, de hosszú út vezetett addig, amíg a szóban forgó beszélgetés lezajlott közöttünk. Én azon önkéntesek közé tartoztam, akik a sajtó képviselõinek munkáját segítették, így jobbára csak errõl a területrõl tudok beszámolni. Feladataink nem voltak éppen eget rengetõek (statisztikák és csapatösszeállítások fénymásolása, fotósok és újságírók útbaigazítása, stb.), mégis minden napra jutott valami furcsaság.
Az Európa-bajnokság nyitónapját megelõzõen részt vettünk egy „nulladik napon", amikor is bejártuk a Sportarénát és megismertük az UEFA média felelõsét, a grúz Mamukát és a magyar sajtóreferenst, Ganczer Gábort. Soha korábban nem voltam még sajtótájékoztatón, és soha korábban nem játszottam még tömeget. Nos, a „nulladik" napi csapatbemutató sajtótájékoztatón mindkét tûzkeresztségen átestem: Gábor kérésére be kellett ülnünk az újságírók közé azért, hogy „látszódjon, van érdeklõdés". Amint látható, a média nem igazán kapta fel ezt az Eb-t (pedig kimondva kimondatlanul az elbukott 2012-es nagypályás foci EB kárpótlásaként kaptuk meg ezt a tornát), a szurkolókra viszont nem lehetett panasz.
Már rögtön az elsõ napon teltház elõtt zajlott a magyar és az azeri válogatott összecsapása. Újságírók is szép számban gyûltek, ám a 3-1-es „vendég" gyõzelmet csak négyen ünnepelték közülük: az azeriek. Õk és csapatuk mindvégig a torna kuriózumai voltak, ezt bátran mondhatom. Egyrészt az azeri válogatott honosított brazilokkal volt teletûzdelve, ennek okán néhol szemkápráztató játékkal szórakoztatták a publikumot, illetve egyéniségeikkel. Kapusuk, Tverjankin szinte õrült módjára kiabált társaival (nyelvi akadályok miatt kevés sikerrel), akik közül a Shaquille O"Neal-hasonmásversenyen mindenkor biztos dobogós Serjao már az elsõ percben elnyerte külsejével a magyar közönség szimpátiáját. Az azeri sajtósokról csak röviden: õk voltak azok, akik a sajtótribünön egyedüliként sohasem arra a helyre ültek, ahová kellett volna, akik alig beszéltek angolul, és akik a sajtótájékoztatón szinte lincshangulatba kerültek, amikor a cseh edzõ válogatottjukat „Brazerbajdzsánnak" nevezte...
Egyik igen fontos feladatunk volt még a torna ideje alatt a konferenciateremben lévõ sörös hûtõ õrzése. Ez viszonylag könnyen ment, hiszen egy nagy lakattal amúgy is le volt zárva, ám nem reprezentatív felmérésünk szerint a magyar újságírók közel felének elsõ kérdése az volt, hogy mikor lehet majd inni a hûtõbõl? Média önkéntesekként az a fránya feladat is nekünk jutott, hogy mérkõzések után elvileg addig kellett a konferenciateremben maradnunk, amíg volt akárcsak egy sajtós is, aki még dolgozott ott. Ez a felállás abban a pillanatban változott meg, amikor az egyik szlovén fotós este tíz után elkezdte kipakolni a már említett sörös hûtõt, mondván neki születésnapja van és meginnának pár üveggel a kollegáival az asztaluknál. Abban a percben hagytuk ott õket a fenébe, és jól tettük, mert másnap bevallotta, hogy hajnali négyig húzódott az ünneplésük.
Ápoltuk tehát a nemzetek közötti kapcsolatokat rendesen, az UEFA újságírói viszont kevésbé, hiszen a magyar-cseh mérkõzés elõtt egyikük megkérdezte a sajtótájékoztatón, hogyan készülünk õsi riválisunk, szomszédunk, Csehország ellen? A torna hátralevõ részében már nem láttam a földrajzból kiváló angol kollegát. Láthattam viszont a magyar futsal-válogatottat, eljuthattam ugyanis egy délelõtti edzésükre. Akkreditációs kártyánk valójában nem engedte meg, hogy a játékosok vagy egyáltalán a pálya közelébe mehessünk, azonban harmadik „fõnökünk", Rizmayer Mihály (MTV) elintézte, hogy amíg õ interjúkat készít a játékosokkal, mi is lemehessünk vele az edzésre. Kozma Mihállyal itt sikerült beszélgetnem, és elmondta, hogy a futsal a jövõ sportja: sokkal pergõsebb, látványosabb és technikásabb, mint a nagypályás változat, és ezt elõbb-utóbb a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is be fogja látni és felkerül a sportág az olimpia mûsorára. Sõt, a kapitány szerint az összes teremsportot át kellene tenni a téli olimpia programjára, hiszen így a téli játékokat is többen néznék és lenne hely a futsalnak is.
Érdekes felvetésrõl a jövõ majd dönt, a jelenben viszont azt látni, hogy a sportág igenis fejlõdik Magyarországon. A válogatott például az elsõ futsal-tagozatos (!) általános iskola diákjaival edzett ott jártunkkor, ez volt az elsõ meglepetés, a második pedig amikor az egyik kis kópé szemvillantás alatt kicselezett, bár csak vissza akartam passzolni neki az elgurult labdáját. De bárcsak a felnõtt válogatott játékosai is így villogtak volna a csehek elleni meccsen!
Ha valaki nem tudná, az említett, továbbjutásról döntõ találkozón rekordszámú nézõközönség (7066 fõ) elõtt rekordszámú gól (11) esett „rekordizgalmak" közepette. A meccs háromnegyedénél még 4-0-ra vezettünk, majd a csehek kihasználták a magyar sportbetegség, a pszichés fáradtság adta lehetõséget, és fordítottak 5-4-re. Csapatunk ugyan egyenlített 40 másodperccel a vége elõtt, és állt újra továbbjutásra, de újabb húsz másodperc elteltével megint szentségelhetett hétezer ember: a vészkapussal játszó csehek begyötörték hatodik góljukat (jellemzõen ebben a sportágban is csak mi tudunk fejesbõl gólt kapni), és bejutottak a legjobb nyolc közé. A mieink pedig letargiába estek, egytõl egyig elkeseredettek voltak, de az újságíró munkája olykor kegyetlen, ugyanis ilyen állapotban is kérdéseket kell feltenni a játékosoknak. A csehek elleni meccs után az UEFA részérõl nekem jutott e hálátlan feladat. Megmagyarázom.
A magyar játékosok közül nem igazán beszélt senki sem angolul, ám az UEFA egyik újságírója, a lett Pavel, szeretett volna kérdezni tõlük a mérkõzés után, így engem kértek meg, segítsek tolmácsolni. A világválogatottban is megfordult Lódi Tamást sikerült elkapnunk, és Pavel kérdezett is, de nem volt egyszerû finom formába ölteni a könnyeivel küzdõ Lódinak Pavel „miért nem tudtak védekezni a csehek taktikája ellen?", „ez volt-e élete legõrültebb mérkõzése?" és hasonló típusú kérdéseit. Pavelt legszívesebben gyomron vágtam volna, Lódit és társait pedig sajnáltam a történtekért, de talán ezzel azon az estén nem voltam egyedül.
Miután a magyarok kiestek és elmúlt a Karembeau-láz is (a világ- és Európa-bajnok francia focista ellátogatott hazánkba a torna idején), a hátralévõ napok számunkra is nyugodtabban teltek. Igaz, verbális összetûzésbe kerültem egy portugál operatõrrel, aki nem akarta felvenni a sajtótribünön kötelezõ mellényét, mondván az büdös volt, valamint zászlókat készítettünk sajtótájékoztatóra. Nem volt ugyanis sem ukrán, sem portugál asztali zászló az Arénában, így kartonokból vágtuk ki, majd ragasztottuk össze a lobogók kis mását. Remélem egyetlen ukrán és portugál sem olvassa e sorokat. Sem grúz.
Ugyanis az utolsó napokban kiderült fõnökünkrõl, Mamukáról, hogy hazájából tulajdonképpen kitiltották, mert kormányellenes cikkeket írt és ezért családját is zaklatják, õ maga már Dániában él. Magyarországot pedig legalább annyira ismerte, hogy tudta, két labdarúgó-válogatott tudott az utóbbi idõben kikapni Máltától: a grúz és a magyar... Mi fényképpel és egy tokajival próbáltunk neki kedveskedni, és sikerült is, mert az õ jóvoltából focizhattunk keveset az utolsó mérkõzés után az EB pályáján (ami már az elsõ naptól fogva sérülésveszélyes volt, hiszen az olasz építõcég rosszul illesztette össze a játéktér elemeit, így minden este kalapáccsal kellet oldalról ütögetni a pályát, hogy az ne csússzon szét másnapra).
Ez méltó lezárása volt részünkrõl az Európa-bajnokságnak, ami ha magyar sikereket nem is hozott, de talán népszerûbb lett itthon a futsal, és mi ennek a folyamatnak rövid ideig részesei lehettünk. Szóval köszönjük az ELTE-tõl a lehetõséget, az élményekkel teli másfél hetet!
És ezzel a lendülettel várjuk, mikor rendeznek Magyarországon végre „igazi" foci EB-t is...
Tóth Bálint
ELTE Online
Média önkéntesek voltak még:
Farkas Éva, Palkó Márton, Tóth Péter, Vincze Zsolt és Molnár Ádám
