Lassan befejezõdik a 2008-as esztendõ, s a magyar futsal válogatott is lejátszotta utolsó mérkõzését. 2008 a világbajnokság éve volt. Csapatunk a selejtezõ csoportját megnyerte, s a rájátszásban csak pár percre volt attól, hogy kivívja a barzíliai részvétel jogát. Idei teljesítményével a csapat megõrizte a helyét és tekintélyét a nemzetközi elitben, amelynek jelenleg a három-négy legjobbja mellett legalább 6 közel azonos tudású európai tagja van. Ezen együttesek nemcsak arra képesek, hogy megszorítsák egymást, hanem a napi formájuk, erõállapotuk függvényében bármelyik legyõzheti a másikat. Ezért is létfontosságú, hogy a szakág azon gondjait is õszintén feltárjuk, amelyek szereplésünk kapcsán felvetõdik. Errõl faggattuk a kapitányt.
Légiósok, haza!
- Elõször néhány általános gondról kell szólni, ami jelentõsen akadályozta a keret formálását, valamint az edzõtáborokban folyó munkát. A legfontosabb, hogy az elõzõ évekhez képest lényegesen kevesebbet gyakorolhatott együtt a teljes keret, akiknek pedig az évi minimum hatvannapos együtt végzett edzés elegedhetetlen, ha azt akarjuk, hogy válogatottunk ne maradjon le a vetélytársaitól.
- Az edzõtáborok hosszának kérdését már a klubedzõk is feszegették, és soknak tartották az évi hatvan napot. Ön mégis ragaszkodik ehhez?
- Igen, mert látom legerõsebb ellenfeleink szintén arra törekszik, hogy a keretük a lehetõ legtöbb közös munkát végezhesse. Egyezségre kell jutni a klubokkal, mert nekik is érdekük a nemzeti csapat elismertsége és sikere, ráadásul az egyik legfontosabb tényezõ a szponzorok magunk mellé állításakor. A külföldön játszóknak haza kell térniük, s ez a lépésük ugrásszerûen javíthatja a közös munkánk hatékonyságát.
Nincs idõ cserére
- Újra felvetõdik az emberben, hogy mekkora ûrt hagy maga után, ha sérülések miatt kiesnek legjobbjaink?
- Az õ utódaik megtalálása, beépítése nem egy-két hét vagy néhány hónap kérdése. Tetszik vagy sem, be kell látnunk, jelenleg nincs a magyar mezõnyben hozzájuk hasonló képességû specialista. Ezt a roppant súlyos gondunkat fokozza, hogy klubjukban ezeket a játékosokat más feladatokra képzik. Így a pörgõs, forró hõfokú nemzetközi csatákban bevetésük kockázatos. A játékosok fitneszszínvonala, koordinációs felkészültsége, irány- és helyzetváltoztató képessége a maximális erõhátérrel együtt nem megfelelõ. Nem titkolom, tehetségekbõl igen kevés található a magyar mezõnyben. Továbbra is az a véleményem, hártyavékony jégen táncol a válogatott, s meg kell becsülni helytállását a világelitben, ahova nehéz eljutni, de még keservesebb ott megkapaszkodni.
Tréning minden hétfõn
- A játékelemek, formációk begyakorlásához nem négy hét, de még négyszer négy hónap sem elegendõ. Itt fontos megemlíteni, hogy a már korábban kidolgozott, begyakorolt alapjátékokat nem kellene újra és újra szinte elõlrõl tanulni, ha gyakrabban találkozhatnának a keret tagjai...
- Ezek a megállapításai visszavisznek bennünket a korábban már tárgyalt kérdéshez, az edzõtáborok hosszúságának és hatékonyságának összefüggéséhez.
- Ennek a fontosságát nem lehet eleget hangoztatni. A nagy világversenyre 23 héten át gyakoroltunk, s annak meg is lett az eredménye, sõt még késõbb is abból profitálhattunk, a klubokban folytatott szervezett edzéssel és versenyeztetéssel egyetemben. A jövõben azt szeretném, ha a hajdani hétfõi és keddi keretedzések mintájára legalább hétfõnként találkozhatnék a játékosokkal, mert így - a tervem szerint - a délelõtti edzésen erõsíthetnénk, délután pedig felfrissítenénk, folyamatosan szinten tartanánk a játékosok válogatottsághoz szükséges taktikai, technikai tudását. Ha a fejekbõl kiesik egy-egy gyakorlat, egy-egy korábban bevésett mozdulatsor, akkor azt roppant nehéz felidézni, visszahozni.
- Hogyan látja a csapat és a szakág jövõjét?
- Mélyen hiszek abban, hogy csak sok áldozatos munka hozhat eredményt. A játékosokban ehhez partnerre leltem, remélem a többi résztvevõ és a közvélemény is támogatja a törekvéseimet. Féltem a sportágat, nehogy azon az úton induljon el, amely több más labdajátékot zsákutcába vezetett.
- Mi a legsürgetõbb dolga?
- Alaposan elemzem az elmúlt idõszak mérkõzéseit, a játékosok teljesítményét. Segítõimmel feltárjuk és feldolgozzuk az orvoslásra váró nehézségeinket, mert csak ezekbõl okulva léphetünk tovább. Olyan játékosokat kell képezni, akik több pozícióban is eredményesen játszanak, akiknek a heti, havi és az éves erõnléti programja, valamint a regenerációja tervszerûen felépített, s óvja õket az egyoldalú terheléstõl, a sérülésektõl. A sokoldalú képzéssel elejét lehet venni a túlzott specializálódásnak.
A fenti gondolatok kibõvítve 2001. december 17-én jelentek meg a Nemzeti Sportban. Simon József újságíró beszélgetett Mocsai Lajossal, a nõi kézilabda válogatott akkori szövetségi kapitányával. Ha valaki némi hasonlóságot vél felfedezni a futsal mai helyzetével, akkor véleményem szerint ez nem a véletlen mûve.
