A 49 esztendõs Javier Lozano 1991-tõl 2007-ig irányította a spanyol futsal-válogatottat. 201 meccsen 174 gyõzelmet szerzett, azaz a mérkõzések 86%-át megnyerte. Õ az egyetlen vezetõedzõ a világon, aki képes volt letaszítani a trónról a futsal õshazájának számító Brazíliát. Kétszeres világbajnok, háromszoros Európa-bajnok, 2002-ben a nagypályás világbajnokságon José Antonio Camacho edzõi stábját erõsítette. A toledói szaktekintély késõbb a Spanyol Labdarúgó-szövetség megbízásából a szövetség madridi edzõközpontját, a Las Rozast vezette. 2007-ben a Real Madridhoz került, ahol elõbb a professzionális szakágat, 2008 decemberétõl az utánpótlásbázis szakmai irányítását bízták rá.
Riporter: Elsõ észrevételem Szalai Ádámmal kapcsolatos, akit Lozano úr nagyon jól ismer. A magyar csatár termeli a gólokat a Real Madrid B-ben, de még nem kapott lehetõséget a nagyok között. Ennek mi az oka?
Lozano: Én annyit tudnék mondani ezzel kapcsolatban, hogy Ádámnak mindenekelõtt a Real Madrid Castillára kell koncentrálnia. Tisztában van vele, hogy fejlõdnie kell emberileg és szakmailag egyaránt, aztán meglátjuk, mit hoz a jövõ. Hangsúlyozni kívánom, hogy Ádámot nevezték a Bajnokok Ligájára, ez nagy dolog, ezt értékelni kell. Az, hogy valaki eljut-e a nagycsapathoz vagy sem, sok mindenen múlik, a futball egyszerû játéknak tûnik, de bonyolultabb, mint gondolnánk. Egyet tudok mondani: minden edzésen a maximumot kell nyújtani, nincsenek lehetetlen dolgok, a jövõt lépcsõfokonként kell felépíteni, nem szabat nagyot ugrani, mert ez esetben nagyot zuhanhat az ember.
Riporter: Ön fordított utat járt be a futball és a futsal tekintetében. Sokan a nagypályás múltjukat kamatoztatják a teremben, ez lenne a normális felállás, ön pedig a futsalt hagyta ott a nagypályás futball kedvéért.
Lozano: Valóban nem teljesen megszokott az én utam, de azt azért elmondanám, hogy pályafutásomat ügyvezetõként, szervezõként kezdtem, az egyetemen vállalatvezetést tanultam, nagyon érdekelt mindig is, hogyan mûködik egy klub, mi kell ahhoz, hogy egy sportklub tökéletesen funkcionáljon. A Spanyol Labdarúgó-szövetség futballvárosának, a Las Rozasnak az igazgatójaként rengeteg tapasztalatra tettem szert, és ezzel párhuzamosan a spanyol futsal-válogatottat is treníroztam. Olyan ismeretek, tapasztalatok birtokában voltam, hogy a Real Madrid vezérkara úgy gondolta, hogy mindezt náluk tudnám kamatoztatni a legjobban. Az én esetem azt bizonyítja, hogy a futsalból érkezõk igen felkészült emberek.
Riporter: Ön játszott nagypályán is?
Lozano: Persze, 21 éves koromig.
Riporter: Hol?
Lozano: Toledóban, a szülõvárosomban, a harmadosztályban.
Riporter: Hogy jött a futsal?
Lozano: Az élet tele van fordulatokkal, lehetõségekkel. 22 éves voltam, amikor megtetszett ez a sportág, késõbb szerelem lett belõle. Váltani akartam, elkezdtem futsalozni, aztán edzõ akartam lenni, meg is szereztem az edzõi képesítést és elvégeztem a tanítóképzõ fõiskolát is. 31 évesen már szövetségi kapitány voltam. 15 éven keresztül a kapitánykodás mellett sok mindent csináltam, sok megbízást kaptam, aztán amikor jött a Real Madrid ajánlata, hátat kellett fordítanom a futsalnak, tudtam, hogy nagy lehetõség elõtt állok, és belementem.
Riporter: Amikor elkezdett futsalozni, hogyan tekintettek erre a sportágra?
Lozano: Ferde szemmel nézték! Úr, Isten, mi ez? - mondták. Azt kérdezték: Javier, elmentek otthonról?
Riporter: Ez hányban volt?
Lozano: 1983-ban, vagy 1982-ben, nem emlékszem pontosan. Azt mondták, bolond vagyok. Nem értették, miért cserélem le a nagypályát a futsalra, amikor ennek a sportágnak nincs is jövõje. Ha az ember szívvel-lélekkel csinál valamit és meggyõzõdésbõl, akkor nincs benne félelem, egy olyan úton is elindul, aminek nem látja a végét. Az élet megadja a lehetõségeket, kell tudni élni ezekkel.
Riporter: Futball, Futsal! Nagy a különbség a két játék között, sõt, két teljesen különbözõ labdajátékról beszélünk, nem?
Lozano: Én inkább azt mondanám, hogy a futsal a futball alapja. A futsal kiválóan alkalmas arra, hogy az ember megtanuljon gondolkozni, gyors és jó döntéseket hozni, hogy csiszolja a technikáját, hogy fejlessze azt. Még egyszer mondom, a futsalban gyorsan kell dönteni. Aztán 14-15 éves korban, amikor az ember elkezdi megismertetni a taktikát a játékosokkal, akkor futball és a futsal útjai külön válnak.
Riporter: Magyarázza el nekem, Lozano úr, önnek hogyan sikerült lesepernie a trónról Brazíliát?
Lozano: Nos, egyrészt azért, mert nem akartunk Brazília hasonmása lenni, mi ki akartuk dolgozni a spanyol stílust, és ki is dolgoztuk azt. Nézze, a fénymásolat sosem lesz olyan, mint az eredeti példány, kár szépíteni a dolgokat. Másrészt nagyon rámentünk a játékosok mentális felkészítésére, hiszen a futsal játékos legfontosabb testrésze a fej. Nem a láb, nem a törzs, hanem a fej. Mi fejben vertük meg õket, csak így volt esélyünk, csak így van esélyünk, hiszen a lábuk sokkal jobb, egyénileg képzettebbek, ügyesebbek.
Riporter: Abban az idõben azt mondták, hogy Spanyolországnak van a legjobb csapata, de Brazília rendelkezik a legjobb játékosokkal.
Lozano: Nézze, a spanyol válogatott egy rendkívül intelligens, eszes, hogy azt ne mondjam, fineszes csapat. Amikor tudtuk, hogy Brazília fegyverével nem nyerhetünk, elkezdtük alkalmazni azt, amit mi dolgoztunk ki. Spanyolország ismérvei a következõk: a szó legszorosabb értelmében csapat, a játékosok egy hullámhosszon mozognak, mentálisan nagyon erõsek, meghalnak a pályán egymásért, de a pályán kívül is segítik egymást. Csak így lehet megverni Brazíliát!
Riporter: Nem hiányzik önnek a futsal, a szerelme?
Lozano: Nem, mert a futsal fontos helyet foglal el a szívemben. Minden nap foglalkozom vele így vagy úgy, nem tudok megfeledkezni róla, nem is akarok, ráadásul tudom, hogy elõbb vagy utóbb visszakanyarodom hozzá. Most, hogy a Real Madridnál, a világ talán leghíresebb klubjánál dolgozom, az az érzésem, mintha a doktori disszertációmhoz gyûjtenék anyagot. Rengeteget tanulok. Minden nap találkozom a Real Madrid játékosaival, Pepével, Raúllal, Casillasszal, Gutival.
Riporter: Beszélget is velük?
Lozano: Persze, velük élem a mindennapjaimat. Tavaly, mint a profi szakág igazgatója rengeteget utaztam a csapattal. Rengeteg ismeretre tettem szert. Most az utánpótlásbázist vezetem, minden nap új impulzusok érnek, ez egy nagyon fontos szakasz az életemben.
Riporter: Ön megnézte a Magyarország-Szlovákia meccset, láthatta, hogy nem volt teltház. Spanyolországban vagy Olaszországban elképzelhetetlen egy válogatott meccs teltház és fantasztikus hangulat nélkül.
Lozano: Most nehéz feladat elé állít engem. Egy-egy eseménynek sok összetevõje van, sok mindennek kell stimmelnie, az idõpontnak, a promóciónak, számít, hogy kik a résztvevõk, nem olyan egyszerû dolog ez, mint ahogy azt sokan gondolnák, nem könnyû megtölteni egy sportcsarnokot a mai világban. Egy biztos, én mint szervezõ, mint irányító úgy gondolom, nincs tökéletes szervezés, és minden torna rengeteg tanulsággal szolgál, amit a késõbbiekben lehet hasznosítani, mindig úgy kell hazamenni, tehettem volna többet is, ez az alapja mindennek. Az embereket ki kell csalogatni a lelátókra, ma már nem úgy van, mint régebben, amikor a szurkolókat nem kellett csábítgatni, hiszen jöttek maguktól is szívesen. Ezt a leckét mihamarabb meg kell tanulni, hiszen jövõre Magyarország Európa-bajnokságot rendez. A szurkoló nem fog magától bemenni a csarnokba!
Riporter: Mi a véleménye a sportág jövõjérõl?
Lozano: E tekintetben nyugodt vagyok, hiszen a világon mindenütt játsszák a futsalt. Való igaz, a sportágnak alkalmazkodnia kell a modern idõkhöz, de ez egy nagyon tiszta, becsületes játék. Azt gondolom, egy picit most már túl van taktikázva a futsal, nagyobb szabadságot kell biztosítani a játékosnak, hogy a sportág szabadabb, látványosabb legyen, hogy nagyobb figyelem irányuljon rá. Azokban az országokban, ahol gyermekcipõben jár a futsal, az edzõk megkötik a játékosok kezét, így nem tudnak kibontakozni.
Riporter: Ön szerint melyik a világ legjobb ötöse?
Lozano: Nem lenne igazságos, ha csak öt névvel rukkolnék elõ.
Riporter: Mondjon 10-et!
Lozano: A világ legjobb kapusa szerintem a spanyol Amado, Quique a legintelligensebb futsal játékos, akivel valaha találkoztam. Õ is spanyol, lenyûgöz a teljesítménye, játékintelligenciája. Daniel is nagyon ügyes, õ is spanyol. Aztán ott vannak a brazilok, Schumacher, Vinicius, Lenicio, az irániak kilencese, Vahid SHAMSAEE. Van legalább 20 olyan játékos, aki világklasszisnak mondható, örülnék, ha lenne legalább 90, esetleg kétszáz.
Riporter: Itt vagyunk a Körcsarnokban, néhány száz métererre attól a stadiontól, ahol Puskás Ferenc elkápráztatta a világot. Milyen érzés egy madridista számára Puskás szülõvárosában vendégeskedni?
Lozano: Puskás a madridizmus ikonja. Puskást imádják a Real szurkolói, szerették a csapattársai, rajongással szerették õt. Mi egyet tehetünk: õrizzük az emlékét, ahogyan csak tudjuk. Nagyon büszke vagyok arra, hogy itt vagyok Puskás szülõvárosában, és azokon a helyeken járhatok, ahol õ is megfordult. Büszkék vagyunk arra, hogy a Real Madrid mezét viselte és köszönettel tartozunk neki.
Farkas Norbert
