„1997. május 17-én neveztek ki a magyar futsal válogatott pályaedzõjének, s ebben a pozícióban kilencvenkét mérkõzésen át tevékenykedtem." - kezdte a visszaemlékezést a kezdetekre Kozma Mihály, majd felelevenítette, milyen célt tûzött ki maga elé, s ezt mennyiben sikerült megvalósítania. „Mikor 2003-ban megkaptam a vezetõedzõi posztot, mérlegelnem kellett, hogy mit csináltunk eddig jól és rosszul. Addig az volt a magyar válogatott játéka, ami általában a magyar bajnokságra jellemzõ: bunkervédekezésbõl kontra támadások indítása. Jól mûködött ez a barátságos mérkõzéseken, ám a tétmeccseken sorra elbuktunk. Úgy gondoltam, hogy ezen változtatni kell, sokkal bátrabb, labdaszerzõs-letámadásos játékot kezdtünk el játszani. Ez aztán növelte is az önbecsülésünket, mivel el tudtuk rontani a kapunktól távol is az ellenfél játékát, így a nálunk jobb csapatokkal is partiban tudtunk lenni. Látszott, hogy ez az irány jó, onnantól kezdve a magyar válogatott tétmérkõzésein használta ezt a fegyvert. Meg is hozta ez a sikert, elõször a világbajnok, majd néhány hónappal késõbb az Európa-bajnoki selejtezõkön is."
Eredményes lett tehát az új módszer a nemzeti csapatnál, amelyet Kozma Mihály bevezetett, hiszen több selejtezõ sorozatban is az élen végeztünk, tovább tudtunk jutni a csoportunkból. „Csak a rájátszásban ütöttek el bennünket két világbajnokságra való kijutás lehetõségétõl. Mindez azt jelentette, hogy kontinensünk tíz legjobb csapata között tarthatnak bennünket számon. 2005-ben Európa-bajnoki döntõben szerepeltünk." Az elsõ idõkben azért nem ment minden olyan gördülékenyen, ahogyan szerettük volna, ám az idõ elõrehaladtával beigazolódtak a kapitány szavai. „2003. január 1-én kaptam meg a kinevezésem az új feladatra, s 6-án már Portugáliában kellett pályára lépnünk. Február elején már négy meccsen túl voltam, s mindegyik vereséggel zárult. Ez volt a kezdet, de aztán a játékosok elfogadták és megértették, a szívükhöz közel állónak érezték, hogy a balsikerek ellenére a letámadásos játék igenis eredményt hozhat. Mentálisan mindig is erõs csapatunk volt, fontos volt mindig a kiválasztásnál, hogy olyan játékosok legyenek benne a keretben, akik játéktudásuk mellett emberileg is alkalmasak arra, hogy egy közösségbe beilleszkedjenek. Mindig is kísérletezõ típus voltam, a fiatalokban bíztam. Így sikerült megtalálni például Gyurcsányi Zsoltot vagy Lódi Tamást is. De azt hiszem nyugodtan említhetem a mostaniak közül Szûcs Richárdot, Harnisch Ákost vagy Temesi Norbertet is, de Tóth Gyula és Sivák Péter is ide sorolható. Utóbbi kettõt az utánpótlás gárdánál edzettem, de sajnos mérkõzést nem kaptak, de értékeltem a tehetségüket és az igyekezetüket. Mindig igyekeztem testközelbõl figyelni és kipróbálni a fiatalokat."
Mind a hazai bajnokságban, mind pedig a rengeteg nemzetközi mérkõzésen számos kollégával összehozta a sors, s többel nem csak egyszerû munkakapcsolata volt, hanem személyes jó barátkora is szert tett. „Mindenekelõtt a magyar edzõk közül Mucha József nevét szeretném említeni, akitõl sokat tanultam, az edzõi ismeretek alapjait kaptam meg tõle, mint például hogyan kell helyezkedni egy edzésen, hogyan kell edzést vezetni, a játékosokkal bánni. A külföldiek közül Kókai Lajost említeném meg elsõként, aki Jugoszlávia szövetségi kapitánya volt, vele nagyon sokat beszélgettem, és tanultam is az általa elmondottakból. Barátomnak mondhatom a portugál kapitányt, Orlando Duarte-t, és az olaszok volt edzõjét a válogatottnál, Nuccorinit és Mico Marticot, aki a horvátokat irányította. Lozano mesterrel jó viszonyban vagyok, nagyon tisztelem. és természetesen figyetük azt a munkát, amit végeznek, és sok mindent próbáltunk átültetni a magyar futsalba is. De minden csapatot figyelemmel kísértem, és ami számunkra hasznosítható volt, azt megpróbáltuk adaptálni. "
Az eseményhez tartozó fényképek itt is negtekinthetõek.
