Megérdemelték volna. Mert amit a magyar futsalválogatott tagjai mûveltek, az felér egy kisebbfajta csodával. Sõt: egy nagyobbal. Az ukrajnai – rettentõen balszerencsés – 3-1-es vereséget, majd a peches gyöngyösi kezdést követõen úgy álltak talpra, ahogy csak az igazi sportemberek tudnak. Percekig úgy tûnt, hogy a bravúrok bravúrját bemutatva továbbjutnak, szinte már a zsebükben érezhették a Rio de Janeiróba, azaz a brazíliai világbajnokságra szóló repülõjegyet. Végül úgy alakult, hogy az ukránok utaznak.
„Mi, magyarok száz ilyen meccsbõl kilencvenkilencet elveszítünk” – kesergett a szövetség egyik vezetõje az ünneplõ vendégeket látva. Valahol igaza volt, de engedtessék meg annyi megjegyzés: ez a magyar csapat úgy bukott el, hogy eközben 4-3-ra gyõzött!
Gyõzött például Tóth Szabolcs, aki az elmúlt hetekben megpróbált megbirkózni azzal a teherrel, amivel egy fiú alighanem képtelen. A minap temette el édesanyját, kedd este mégis csapatkapitányként vezette ki a válogatottat. Az elmúlt idõszakban alig edzett, ráadásul sérült is volt, ám egy félidõn keresztül így is az együttes vezérének bizonyult. A szünetben sántikálva vonult be az öltözõbe, jégtömlõvel a térdén tért vissza – szó sem lehetett arról, hogy a folytatásban a parketten legyen. A kispadról ûztehajtotta társait, onnan üvöltötte, ki mit csináljon. Hogy élete talán legfontosabb mérkõzése elõtt, közben és után mire gondolt, csakis õ tudja. Az azonban újfent kiderült, hogy az õ karjánál jobb helyen nem lehetne a csapatkapitányi karszalag.
Gyõzött Madarász János is. Õ volt az, aki az elején egyenlített, majd a végén utolsó emberként elvesztette a labdát. Gólját követõen legalább annyian ölelgették, mint a hibája után – a könnyeit törölgetõ játékos számára ennél nagyobb vigasz aligha létezhet.
S gyõzött a sportág is. A helyszínen kettõezerkettõszázan, a televízió elõtt több százezren szorítottak az évekkel ezelõtt nem is ismert együttesnek.
És ezzel kapcsolatban még valami: öt perc telhetett el az utolsó dudaszó után, amikor a pályát elözönlötték meggypiros nemzeti mezbe bújt gyerekek, s nekiálltak focizni. „Én vagyok a Gyurcsányi!” – kiáltotta az egyik; „Én a Lódi!” – szólt a másik; „Én meg akkor a Szente!” – replikázott a harmadik. Ebben maradtak. Mi pedig abban, hogy gyõzött a magyar válogatott, nyert a magyar futball.
PIETSCH TIBOR
Forrás: Nemzeti Sport
