Futsal szakkönyvek Karácsonyra Kis Jánostól
2017.12.25 | 14:45
Ismét megjelent két futsallal foglalkozó szakkönyv, ezúttal is Kis János tollából. Sokat beszélünk a mindennapokban erről a sportágról, írni azonban nehezebb, talán mert ez számonkérhetőbb, és kitárulkozóbb is. Kis János nem így van ezzel, hiszen már nem először rendezi gondolatait könyv formába, kiegészítve azokat másokéval is. Ezúttal az "Így látom a labdarúgást" című könyvének bevezetőjét, illetve a két előszót író úr gondolatait közöljük.
A FUTSAL
Mottó: a sportoló számára a legfontosabb, hogy a mozdulatok összekapcsolása a ráfordított legrövidebb idő felhasználásával történjék. Ezért a labdarúgóképzés legfontosabb célja, hogy a játékosokat megtanítsuk az „idő elnyerésére"!
Élet és halál
A Föld összes élőlénye közül az ember az egyetlen, aki születése után tudja, hogy egyszer ő is megfog halni. Mi emberek vagyunk egyedül azok, akik tudnak, nevetni megnevettetni, vagyis élvezni az életet.
Megnevettetni, és boldogságot szerezni annyit jelent, mint elterelni a halál gondolatát. „Carpe diem"
A sport jövője
Versenysport, a jövő civilizált „háborúja", erre a gondolatra kell felépíteni a holnapunkat és a jövőnket. Az emberiség jelenleg ebben mindenképpen az élő földi világ felett áll. A civilizációnk helyes iránya a sport gyakorlása, fejlesztése és versenyeztetése. Hiszen ezen fejlődés után mi emberek, többet nem fogunk „háborúzni"! Illetve fogunk, de ez a sportháború már: önmagunkért, családunkért, országunkért, az emberiségért, a jövőnkért fog zajlani. Előszó Dárdai Pál (Hertha BSC):„Tavaly gondban voltam a csapatommal, úgy éreztem, hogy nem elég gyors a
gondolkodási sebességünk. Ilyenkor egy edző elkezd a megoldáson gondolkodni, ezért is fordultam a futsal felé. Kerestem, hogy miképpen tudjuk megoldani, hogy gyorsabban gondolkodjunk, hogy biztos labdatartással nálunk legyen a labda, hogyan tudunk területet nyitni, zárni, hiszen a futsalnak is ez az alapja. Ráébredtem arra is, hogy ha egy elemzést készítünk, akkor tulajdonképpen két futsalpálya méretű területet kell figyelni és analizálni. Sok a hasonlóság a két sportág között. A futsalban nagyon magas szinten van a labdatartás, és a ritmusváltás használata és tudatossága, érdemes ezeket átvenni és használnia nagypályás csapatoknál."
Futball és futsal: (labdarúgásként) egyesüljetek!
Benkő Tamás:
(a Magyar Labdarúgó Szövetség Pest megyei igazgatója,
a Sportszelet című közép-magyarországi sportlap társalapítója)
Előre bocsátom: nagyon megtisztelő számomra, hogy Dárdai Pál mellett magam is papírra vethetem e szakkönyv megszületése kapcsán annak bevezető oldalain azokat a gondolataimat, amelyek e könyv kéziratába való betekintés és a szerző, Kis János szemeiben 1994-ben kötött ismeretségünk óta látott, kiolthatatlanul lobogó tűz inspiráló hatására fogalmazódtak meg bennem... A lehetőséget megragadva a futsalszakágnak a labdarúgástól elválaszthatatlan helyét, szerepét meghatározó céllal fűzöm össze gondolataimat. Mindezt azért, hogy elősegíthessük a futsal (ön)megvalósítását és a szerző újabb hasznos művének kiteljesedését a magyar labdarúgás szolgálatában.
Abban talán ma már minden, a magyar labdarúgásban dolgozó szakember — edző, oktató, sportvezető—véleménye megegyezik, hogy a képzés hatékonysága, a minél jobb, minél ügyesebb futballista nevelése érdekében a hétköznapokon szükség van a labdaérintések számának növelésére. (Elsősorban a gyerekek nevelésében, de a tétel igaz a felnőtt labdarúgókra is, szinttől függetlenül: ügyesedni ugyanis sohasem késő, márpedig gyakorlat teszi a mestert!) Eme alapcélnak a „futballmindennapokba" való beépítésében, annak gyakorlati megvalósításában viszont egyelőre sajnos még az a helyzet, hogy — kis túlzással — ahány ház (klub), annyi szokás (edző)... Márpedig egységes, általános érvényű eszközrendszer nélkül csupán helyenként kaphatunk elfogadható produktumot, s így alacsony hatásfokkal érhetünk csak célt. Eleve rosszul kiválasztott, nem megfelelően felkészített játékosokkal, az akadémiákra már pótolhatatlan képzettség béli és mentális deficittel bekerülő 14-15 éves fiatalokból a legjobb szándék és tettek, adott esetben még szakértő honi elitképzéssel (...) sem formálható akár csak európai (közép)szinten meghatározó labdarúgó sem, nemhogy világklasszis. A nyilvánvaló pedagógiai hiányosságok miatt pedig még futballkulturális tekintetben is frusztrált, együttműködésre, sportszerű viselkedésre jellemzően képtelen tömegeket engedünk le a „gyártósorról"... Holott az MLSZ által 2011 óta megvalósított egyik stratégiai cél, a tömegesítés kézzelfogható eredményeiből tudatos munkával szurkolók, futballszimpatizánsok új szemléletű nemzedékét is kinevelhetné a sportág a saját maga számára...
E jelenség — vagyis: az ország valamennyi településén megfelelően kiválasztott, jól képzett és folyamatosan továbbképzett szakemberek által központilag meghatározott, megkövetelt és folyamatosan ellenőrzött szakmai munkavégzés, egységes koncepció alapján szervezett általános
képzési rendszer— hiányának okai egyébként éppen az elmúlt évtizedek sikertelenségében gyökereznek. Mert lássuk be: döbbenetesen nehéz döntés bármely szakmai elképzelés mellett letenni a garast akkor, amikor a magyar futballvalóság több évtizedes eredmény(telenség)e nem kínál minden kétséget kizáróan üdvözítő receptet az előre lépésre. (Az egy az egyben adaptálni próbált külföldi módszerekre pedig általában nem jut elegendő türelem és idő, hogy kiderülhessen, működőképes-e a mi meglehetősen sajátos közegünkben...) E döntés megszületését ráadásul még tovább nehezíti a (fél)vezető szakembereink viszonyára — sokszor alapvető kérdésekben is —jellemző széthúzás, egyet nem értés, különutal attitűd. Márpedig összefogás, együttműködés, a másik gondolatainak érdemi megfontolásával hozott általános érvényű döntések és az azt megvalósítani hivatott hétköznapi munka hiányában nem képzelhető el a magyar labdarúgás szakmai — értsd: jó minőségű, magas futballkultúrával rendelkező, „komplex" labdarúgók kinevelését eredményező—fejlődése.
Leszögezném: tehetségeink igenis vannak játékosok és edzők között is, de ha nem foglalkozunk tudatosan az élete első labdaérintését „szervezett keretek között" — például a Bozsik-program intézményi szintjén vagy éppen az egyre többek által hiányolt iskolai foci során —átélő valamennyi gyermekkel, ha nem képezzük folyamatosan és nem kezeljük anyagilag helyén a legfontosabb időszakban nélkülözhetetlen munkát végző szakembereket, akkor a honi labdarúgó utánpótlás-nevelés soha a büdös életben nem lesz hatékony és nem lesz egyetemlegesen eredményes! Dárdai Pálnak ugyanis igaza van abban, hogy a sportág infrastrukturális fejlesztésére költött források önmagukban nem hozzák el a felemelkedést. Ahhoz teljes körű beavatkozás szükséges az utánpótlásképzés terén. A drasztikus, soha nem látott, ám meggyőződésem szerint immár végképp elodázhatatlan reformhoz a miniszterelnök úr és a kormány jóvoltából mostanság minden adott: pénz, paripa, fegyver. Központilag irányított, finanszírozott és ellenőrzött program mentén valamennyi 6 és 14 év közötti, focizni szerető gyermekhez el kellene juttatni a szakszerű foglalkozást mind az iskolai testnevelés, mind az egyesületi munka keretében. A tehetségesebb gyerekeknek alközponti szinten hetente legalább egyszer emelt szintű foglalkozást, egyéni képzéseket kell tartani egységes edzéstervet követve. A kevésbé tehetséges—vagy csak az átlagosnál később érő! — gyerekekkel is érdemben kell foglalkozni; lemorzsolódásuk ellen, megtartásuk érdekében célzottan kell tenni. Évtizedek óta látjuk, ismerjük a 13-14 és a 17-19 éves kor közötti döbbenetes mértékű lemorzsolódást, ám mégsem született egyetlen program, paradigmaváltás, semmi, ami e folyamat megállítását célozta volna. Felfoghatatlan, ezzel mennyire ellehetetlenítjük a megyei szintű utánpótlás és felnőtt amatőr foci lehetőségeit, és mennyi csalódott „ellendrukkert segítünk világra" ahelyett, hogy az élfutballra nem alkalmas szimpatizánsok aktív szabadidőfocista-ként jókedvű, kulturált, büszke kor- és pályatársakként ülnének fel hétvégéről hétvégére az NB-s csapatok lelátóira és tapsolnának a nagy közös futballcsalád legjobb, legsikeresebb, legtovább jutó tagjainak!...
A honi utánpótlás-nevelés esetlegességére több, a kilencvenes és kétezres években itthon elfogadható karriert befutott labdarúgók tucatjai világítanak rá. Keserű szájízzel mesélik, hogy őket ugyan soha nem tanították passzolni, cselezni, kapura lőni vagy éppen becsúszni... Az ragadt rájuk, abból „építkeztek", amit ösztönösen, a mai fiatalokhoz képest összehasonlíthatatlanul több játékidőben a szervezett edzések mellett magukra szedtek a grundon vagy éppen az iskolai szünetekben... Ugye, nem véletlen, hogy lámpással kell keresni az elmúlt évtizedekből nemzetközi szinten jegyzett magyar labdarúgót? Gondoljunk bele, mennyivel lenne gazdagabb, eredményesebb a futballunk, ha a többszörös válogatottságig jutó, tipikusan magyar sztárfocistáinkat gyerekkorukban szakszerűen képezték, felkészítették volna?!?...
Az alapfeladat tehát adott: növelni kell a labdaérintések számát! A már a Bozsik-korosztályoknál is sulykolt kis —1 az 1, 2 a 2, 3 a 3, 4 a 4 elleni — játékok a nagypályás labdarúgás „alkotóelemei". Ezekből a kis részekből áll össze az egész. Ki kell mondani végre, hogy a futsal a labdarúgó-képzés nélkülözhetetlen, elválaszthatatlan része! Hiszem, hogy az MLSZ elnöksége által a napokban kinevezett, Kozma Mihály volt szövetségi kapitány vezette új futsalbizottság a sokat látott szakember bölcs és integrálást célzó tevékenységével mihamarabb törleszteni tudja azt a szakmai adósságot, ami a két szakág régóta szükségszerű összehangolásával szinergiát teremtve szolgálhatja végre a honi labdarúgó utánpótlásképzést.
Megyei igazgatósági szinten a feladat adott— és azt munkatársaimmal el is látjuk: a nagypályás futballszezont kiegészítve az őszi idény vége után minél előbb, minél több korosztályos bajnokságot szervezve kell inspirálni a klubokat, hogy a téli holtszezont is töltsék meg játékkal: erre Pest megyében kiváló lehetőségeket teremtünk immáron 2002 (!) óta — kezdetben hagyományos 5+1-es, 2008 óta pedig 4+1-es futsalszabályok szerint—a klubok számára, akik közül mind többen ismerik fel megyehatárainkon innen és túlról is a teremfoci és a megnövelt versenyidőszak pozitív hatásait. Mindezt pedig TAO-pályázati rendszerén keresztül a Magyar Labdarúgó Szövetség is támogatja. (Egy kifejező adatsor: december első hétvégéjén 8 korosztály 12 versenysorozatában 104 klub 362 csapatával indultak el a 2017/2018-as Futsal7végék az egy évvel korábbi 205 gárdához képest.) Azt gondolom, az a sportszervezet jár el felelősen, aki teljes körű futballtevékenységet kínálva sportolóinak ősszel és tavasszal a labdarúgó-, télen pedig a futsalbajnokságokban foglalkoztatja őket. A futsa lta rta lom ma I megtöltött edzésekből pedig szerintem nyugodtan lehet tartani a labdarúgószezonban is hetente egyet-kettőt, azzal megvalósítva az alapcélt: a labdaérintések számának növelését. (Már gyerekfocistaként sem értettem azoknak az edzőknek a gondolkodását, akik ellenzik, sőt meg is tiltják a kispályás focit játékosaiknak, mondván: az sérülésveszélyes. Aki ezzel az indokkal tiltja meg a focit — a futsal ráadásul szabályrendszerének köszönhetően ma már egészen „letisztult" játék —, az véleményem szerint nem tesz mást, minthogy direkt csökkenti az edzések, s ezzel a labdaérintések számát, merényletet elkövetve a képzés ellen...)
Úgy vélem, a futsal újabb robbanásszerű fejlődés előtt áll: az új futsalbizottságnak áttörést kell elérnie. Országszerte mindenhol meg kell növelni a futballal/futsallal eltöltött alkalmak számát és időtartamát, mert a futsal földrajzi elhelyezkedéstől, kortól és nemtől függetlenül segíti a képzést. A nagyobb futsalaktivitás több játéktér kialakítását fogja megkövetelni, vagyis mind több, könnyűszerkezettel fedett rekortánborítású játéktérre lesz szükség a megyékben, ezzel némiképpen megmutatva az előttünk álló évek labdarúgóinfrastruktúra-fejlesztésének irányát.
Apropó! Kis János a korábbi két szakkönyve után elkészített egy újabb, itt és most kézben tartott, hiánypótló alkotást. A szerzőt nem kell bemutatni a honi futsaltársadalom tagjainak, személyisége — mint általában azoké, akik szakmájukban elért eredményeik okán rendelkeznek bőven iriggyel és rosszakaróval... — megosztó, ami azt is jelenti: mondandójára, amit most kötetbe rendezett, érdemes odafigyelni. Elvégre a Dárdai Pál-vezette, a Bundesligában szereplő Hertha BSC labdarúgói is figyeltek rá edzésükön, követve a szakember instrukcióit. János elhivatottságát, szenvedélyességét, a magyar futball fejlesztéséért való eltökélt, önzetlen tenni akarását ajánlom valamennyi labdarúgó- és futsalszimpatizáns érdeklődő figyelmébe. Miként ezt a könyvét is. Hajrá, magyar futball és futsal; hajrá, magyar labdarúgás!
Dunakeszi, 2017. december 12.
Folytatás következik.....
