A teremlabdarúgásban az erõnléten nem csupán fizikai, hanem idegi, pszichikai erõállapotot is értünk.
Tulajdonképpen nehéz meghatározni, hol végzõdik az egyik, és hol kezdõdik a másik. Azt azonban teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a játékos fizikai és pszichikai tulajdonságai egymással kölcsönhatásban vannak.
Mindezekbõl következik tehát, hogy hibát követünk el, ha az erõnlét fejlesztésének csupán csak a fizikai oldalával foglalkozunk. Minden embernek elõször önmagát kell legyõznie ahhoz, hogy mások feledt diadalmaskodhasson.
Sokan ismerünk olyan játékosokat, akik kifejezetten edzésmenõk, ott fantasztikus teljesítményre képesek. A mérkõzésen azonban a felét sem tudják nyújtani ennek.
Ugyanakkor sokan jóval mérsékeltebben szerepelnek az edzésen és kimagaslóak a meccsen. Az edzéseken tehát arra kell törekednünk, hogy a játékosok átlépjék a fizikai és pszichikai tûréshatárt is, hogy szükség esetén le tudják gyõzni a fáradtságukat. Olyan tulajdonságokat kell elõtérbe helyeznünk és fejlesztenünk, amelyekkel mérkõzéseket lehet nyerni. Ebben az esetben a kitartás, a lelkesedés, az agresszivitás és az önbizalom növelése az, amelyekre nagy hangsúlyt érdemes fektetni.
Amikor azt látjuk, hogy egy játékosunk keményen küzd, szó nélkül kiveszi a részét mindenbõl, pontosan és okosan játszik, akkor elégedettek lehetünk, mert ez a lelkesedés még át is ragadhat a társakra. Ha egy fiatal játékosunkból mindez hiányzik, akkor már nagyon nagy baj van. Ennél még nagyobb gondot jelent, ha egy idõsebb, rutinosabb csapattagnál kopik el a lelkesedés. Ezért is rendkívül fontos az edzésekre és a mérkõzésekre történõ ráhangolás, a kellõ motiváció kialakítása.
Az edzõ saját példájával, példamutatásával is tudja lelkesíteni együttesét.
Vannak persze olyan tulajdonságok is, amelyeket már a játékosok kiválasztásánál figyelembe kell venni.
Erõszakosság, rámenõsség nélkül szinte elképzelhetetlen a siker. Ez a jó értelembe vett agresszivitás irányulhat a labdaszerzésre vagy annak továbbítására. A helyzetek kihasználására, a kapura lövések kezdeményezésére, vagy a játékos saját akaraterejének a növelésére. Nem árt tehát, ha sok ilyen játékossal rendelkezünk, mert döntõnek bizonyulhat a mérkõzéseinken.
Ezeknek a pszichikai tényezõknek a felszínre hozatalában és fejlesztésében nagyon sokat segítenek a versenyszellemû gyakorlatok. Az akaraterõ, és a küzdõszellem adottság, kevésbé fejleszthetõ, ám mindenképpen szinten tartható. A tûréshatárok kiszélesíthetõek, a kapura lövés és a támadás befejezésének agresszivitása pedig fokozható. Vannak azonban olyan tényezõk is, mint például az elszántság, amely már alkati kérdés és így, sem kifejleszteni, sem fokozni nem lehet. Ezekben az esetekben is a kiválasztásnak, és az edzõ pedagógiai érzékének van döntõ szerepe.
Az eredményességünket segítõ, és feltétlen fejlesztést igénylõ harmadik, de talán a legfontosabb lelki tényezõ, az önbizalom. Szinte ezen áll vagy bukik minden. Az egészséges önbizalom teszi lehetõvé, hogy a játékos mindazt végre is tudja hajtani, amit megtanult. Képességeit a csapata szolgálatába tudja állítani. Nem vállalkozik sem többre, sem kevesebbre, mint amire képességeibõl telik.
Pontosan tisztába van a követelményekkel, és azzal is, hogy ezeknek meg tud-e felelni. A jó játékosok egyik legfõbb ismérve, hogy hisznek magukban, van önbizalmuk! Ehhez járul még hozzá a higgadtság, a lélekjelenlét, a tekintély, és a hozzáértés. Dicséretünkkel, biztatásunkkal növelhetjük játékosaink önbizalmát.
Egy sérülésbõl éppen csak felépült, vagy meglehetõsen fáradt játékos nem rendelkezik akkora önbizalommal, mint erõtõl duzzadó társa. Az, aki érzi, mindent meg tud valósítani abból, amit eltervezett. A fizikai állapot és a pszichikai között itt az egyik tetten érhetõ kapcsolat.
A csapat összeállításánál döntõ a játékosok mentalitásának az ismerete. Ez az elsõ szelekció az edzõ kezében. Egy balhés játékos ugyanis soha nem segíti azt a közösséget, amelynek a szolgálatára szegõdött. Sõt, kifejezetten sújtja azt. A csapat alapvetõ érdeke tehát, hogy ezeket a balhés embereket az edzõ idõben eltávolítsa. Ha ezt nem teszi, mert nem akar lemondani egyetlen játékosáról sem, akkor ezek, a kiélezett szituációban viselkedni nem igen tudó emberek konfliktusai, a csapaton belül sem kezelhetõek. Ugyan így fog tenni a játékostársával, az edzõvel, vagy más vezetõkkel szemben is.
Külön élezi a konfliktushelyzetet az is, amikor egy -egy ilyen nagy rangadóra megemelt prémium van feldobva. Sportágunkban sok játékosnak kifejezetten fõ megélhetési formája a foci. Egy valós vagy vélt sérelem elfogadása ilyenkor, az amúgy is nehezen kezelhetõ emberek számára már lehetetlen feladat. De nézzük csak meg a nagy világsztárokat, akik óriási pénzeket veszthetnek egy vereség alkalmával! Még csak reklamálni sem nagyon látom õket, egy téves bírói ítélet miatt pedig gyakran ezek miatt esnek ki egy-egy kupasorozatból. Minden sportoló nyerni akar függetlenül attól, hogy ezt pénzért teszi, vagy sem. Nem a pénz szerepe tehát az elsõdleges, hanem az, hogy a játékosok pályafutása során felállított edzõi szûrõk hogyan mûködtek. Nem tud nagy játékos lenni az, aki nem tudja kezelni az indulatait. Ezt a játékot forró szívvel és hideg fejjel lehet csak játszani.
Persze ugyanez az edzõkre is igaz. A leggyakrabban pedig õk indítják el reklamálásaikkal a lavinát, bár azt én is jól tudom, hogy 60-as pulzussal nem lehet végigülni egy mérkõzést. Az edzõ szerepe a konfliktus kialakulásában vagy kezelésében döntõ. Reklamálása esetén ugyanis, a játékos túl akarja szárnyalni az edzõjét, mert feloldozva érzi magát, másrészt, mert ösztönösen meg akar felelni az edzõjének Ekkor, a dolgok már irányíthatatlanná válnak, az edzõ kezébõl kicsúszik a csapat. A játékos konfliktusa ellenfelével vagy a játékvezetõvel már tehát csak következmény. Az edzõ pedig áttételesen, ezzel éppen annak a közösségnek az érdekei ellen tesz, amelyik érdekében elvállalta a munkát.
