A MÉHEK TÁNCA
Karl von Frisch, Nobel- díjas osztrák tudós a méhekrõl írott könyveiben kimutatta, hogy a méhek nyelve közismerten a táncuk. Észrevette, hogy más-más vidékek mézgyûjtõ rovarainak ugyanazon tánc és mozdulatjelei mást és mást jelentenek. Így az itáliai és az ausztriai méhek egymással összekeveredve pusztítani kezdték egymást, hiszen mozdulataik, táncuk elárulta hovatartozásukat, idegen voltukat. Bár mindkét méhcsoport küldetése kódolva volt DNS-ükbe, mégsem beszéltek egy nyelvet, mert mozdulataik, táncuk foglyaivá váltak. Amíg a méhek világában egy-egy mozdulatsor jelenti a kommunikáció eszközét, az emberiség világában ezt a szerepet az anyanyelv tölti be. Ez különböztet meg és tart össze nemzeteket.
Magyarnak lenni tehát nem faji kérdés. Sokkal inkább egy nyelvhez, egy kultúrához való tartozást jelent. Így tehát a hazaszeretet, a magyarságunkhoz történõ elkötelezettségünk, az anyanyelvhez való kapcsolatunkat, az azon megszólaló kulturális értékeinkhez való ragaszkodásunkat jelenti, és nem a születési kiváltságainkat. A szülõi és iskolai háttér természetes módon igyekszik terelgetni a fiatalokat a helyes irányba, ám mégis mindenkinek magának kell a megfelelõ értékrendet kialakítania, magyarságát megélnie. Mert a kultúrát, a hazaszeretet érzését, nem lehet örökölni. Aki a magyar értékekre, a kultúrára nem nyitott, az soha sem élheti meg a magyarságát, így elkerülhetetlenül világpolgár lesz. Nekik mindegy Budapest vagy Bukarest. Pedig nekünk ez a két betû Mátyás királyt, Dózsa Györgyöt, Arany Jánost, Adyt idézi. Nekünk Bartókot és Kodályt, Petõfit és Segesvárt hirdeti. Számunkra a Boldogasszonyt és a Szent Korona országát, ezer év örömeit és szenvedéseit jelenti. A március 15-i kokárdák alatt tehát, nem csak a nemzeti dal, a piros fehér zöld trikoloros kokárda, Kossuth, Jókai és a forradalmi ifjak rejlenek, hanem Attila, Szent István, Szent László, és az egész magyar nemzet története is. Bár a márciusi pesti forradalmat ünnepeljük ezen a napon, mégis Madách, Móricz, Móra, Koós Károly, Vass Albert és a többiek alakja is felsejlik elõttünk, mert õk testesítik meg számunkra a magyar nemzetet, az õ mûveik jelentik nekünk a magyar kultúrát, a hazaszeretetet. Az aradi 13 javarésze nem tudott magyarul, de hozzánk akartak tartozni, ezt a kultúrát, a magyar értékeket védték. Mint ahogyan azok a Nobel Díjas tudósaink is, akiknek csak az anyanyelvük volt magyar. Egy nyelvet beszélünk mindannyian a nemzeti örökségünk nyelvét. Ettõl együvé tartozunk! Vagy mégsem?
Sokszor úgy tûnik mégsem. Ugyanazon a szavakon egyik magyar a sikert, másik a kudarcot érti. Az egyik fejlõdést, a másik visszalépést. Mindenki mondja a magáét. Így lehetséges az, hogy a legjobb szándék mellett is sandaságot sejtenek az emberek, és a hamisan csengõ mondatok mögött nem érzik a valót.
Csak reménykedni lehet, hogy a magyar nyelv újra visszaszerzi nemzetegyesítõ erejét. Ugyanazokon a szavakon mindenki ugyanazt érti majd. A kokárda a nemzeti összetartozásnak és nem a megosztottságnak lesz a szimbóluma. Ha nem, úgy járunk, mint azok a méhek ott az Alpok alján, akiket egyetlen hamis mozdulat is elárult. Elpusztulunk.
Udvarhely, 2008.03.18.
KOZMA MIHÁLY
